A tükör túloldalán

19. fejezet

Feyre szemszöge:

   - Rájöttem, hogy mi is történt a világainkban!

   Csend és várakozó pillantások. A némaság teljes volt, barátaim várták a magyarázatom. Azonban nem csak társaim hallgattak el, olyan volt, mintha az egész titkos szoba, minden könyvével és furcsa tárgyával együtt, visszafolytaná a lélegzetét, hogy egyetlen értékes szavamról se maradjon le.
   - Az Ouroboros a ti világot tükrének a pontos mása. Ez nyitja a kaput a két világ között, ezt használták az istenek is az átkelésre még évezredekkel ezelőtt. A tükörpár addig működött míg az istenek az irányításuk alatt tartották, csak addig volt nyitva a kapu is. De a tükör kikerült a mi világunk istenei kezéből és Keir családjának raktárában porosodott századokon át. Míg a Csontfaragó nem kerestette fel velem – vezettem fel mondandómat. - A tükör megint egy halálisten kezébe került és ismét működésbe lépett az átjáró.
   - De mikor mi átléptünk rajta már nem volt a közelében egy isten sem – ellenkezett Rowan.
   - Az meg lehet, de a tükör igazi tulajdonosa én vagyok. Én irányítom a tükör erejét. A Csontfaragónak azért engedelmeskedett, mert az ő világóból származott és valamikor az ő tulajdona volt, a tükör felismerte a mágiáját. Azonban hivatalosan most már az enyém, nekem engedelmeskedik. Csakhogy én nem voltam tisztában a tárgy igazi hatalmával mikor az irányításom alá vontam – támaszkodtam az asztal lapjára két tenyeremmel.
   - Szóval azt mondod, hogy az istenek kényük-kedvük szerint használhatják azt az átjárót? – kérdezte Aelin.
   - Valószínűleg igen – bólintottam. – Legalábbis amíg nem jövök rá, hogy tudnám bezárni.
   - De miért jött át a Sötét Királynő Prythianbe? – nézett rám Rhys.
   - Bosszú, szeretet vagy hatalomvágy. Bármi lehetett az oka, de most az a lényeg, hogy megakadályozzuk a terve végrehajtásában. Főleg akkor, ha Helion térképe jól jelezte ki a mágiájának a gócpontját, mert akkor az azt jelenti, hogy nem csak Neftyst, de még Koscheit is meg kell állítanunk – néztem mélyen társam szemébe.
   - Nem áll túl jól a szénánk. Két minden bizonnyal haragos halálisten lohol a nyakunkban. Hogyan tudnánk felvenni ellenük a harcot, hisz mégiscsak istenek? Látsz rá bármi esélyt, hogy egy kovácsoltvas kard megöli őket? – kérdezte Aelin.
   Aelin kérdésére nem feleltem egyből. Helyette a szobát elárasztó rengeteg tárgyat kezdtem mustrálni. Egyik polcot pásztáztam végig a másik után. Könyvek, festmények, egy koponya, amin egy kövekkel ékesített ezüstkorona pihent, furcsa üvegcsék mindenféle különös dologgal megtöltve, egy kristálygömb, ami beteges zöld színben pulzált.
   Majd egyszer csak megtaláltam. Sietős léptekkel indultam meg a polc irányába. Leguggoltam és a földtől számított második polcról levettem a megmenekülésünk zálogát.
   - Ha a vas kard nem is, ez biztosan megöli őket – mondtam és a tárgyal a kezemben léptem vissza a középen lévő körasztalhoz, aminek lapjára fel is fektettem a fegyvert.
   - Nyílvesszők és egy íj? Biztos vagy ebben Feyre? – nézett rám Rowan. – Ilyet Cassian is tud nekünk szerezni.
   - Ilyet biztosan nem. Ez egy különleges íj, még egyedibb vesszőkkel. Az istenek eredeti világából származik, akár csak a tükör. Az istenek készítették, a vérüket csepegtették a még izzó lávába, amiből a nyílvesszők hegye készült. Sose lehet vele célt téveszteni. – Végigsimítottam a halálos fegyveren és éreztem az ismeretlen varázsvilág különös mágiáját, amit az íj és a nyílvesszők magukból ontottak.
   - Szóval ez az egyetlen fegyver, ami megölhet egy istent. – Aelin nem kérdezett, csak összefoglalta szavaim jelentését. Hangja semleges volt, tényszerű. Bólintottam.
   - Akkor ezt vigyük magunkkal és menjünk innen minél hamarabb, mert ettől a helytől kezd kirázni a hideg. Menjünk és beszéljünk Cassiannal és Azriellel. Kell nekünk egy terv – mondta Rhys.

   Az íjjal és a nyilakat tartalmazó tegezzel a vállamon siettünk fel a könyvtár régi kopottas lépcsőin. A könyvtár teljes némaságban fogadott minket. Már Clotho sem írogatott már az asztalánál. Lágy tündérfény kísért végig utunkon, ami kivezetett minket a tetőn lévő küzdőtérre, hogy gondolatutazással a városi házunkba érkezzünk.
   Már hajnalodott, mikor fáradtan lerogytunk a nappaliban lévő karosszékek és kanapé kellemesen puha anyagára. Rhys oldalához bújtam a kanapén elnyúlva, míg Rowan és Aelin egy-egy karosszéket foglalt el.
   - Mikor fognak a többiek ideérni? – kérdezte Rowan.
   - Mindjárt üzenek ne... - kezdte Rhys és már küldte is volna az üzenetet gondolatban, de elhallgatott a mondata közben. Lassan felém fordult és arca enyhén megnyúlt a döbbenet és félelem keverékétől. – Feyre, próbálj meg üzenni nekik - suttogta.
   Megkerestem a gondolatfonalat, ami Morral kötött össze és próbáltam mágiámmal megfogni, hogy az üzenetemet át tudjam juttatni barátnőmnek, de a fonál folyton kicsúszott a kezemből. Felkutattam Cassian, majd Azriel hozzám befutó gondolatfonalát is, de azokat sem sikerült annyi ideig megtartanom, hogy gondolataimat átküldjem tudatuk kapujáig.
   - Mi a baj? – kérdezte Aelin felvont szemöldökkel.
   - Nem tudjuk őket elérni, mintha valami elrejtené előlünk a tudatukat – válaszoltam a királynőnek, majd Rhys felé fordultam teljes testtel. Lábaimat letettem a földre és ülő helyzetbe tornáztam magam. Az eddig a tudatomra telepedő fáradtság most olyan távolinak hatott. – Te sem tudod őket elérni, ugye? – társam csak a fejét rázta és szemében kételyt és rémületet véltem felfedezni.
   - Mi történhetett? – kérdeztem.
   - Fogalmam sincs, de utána kell járnunk, minél hamarabb, mert nincs valami jó előérzetem ezzel kapcsolatban – felelte Rhysand.