A tükör túloldalán

5. fejezet

   Megígértem és most itt is van! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog ez a rész is. Jövőhét csütörtökön pedig hozom nektek a 6. fejezetet!

   - Készen álltok? – néztem hátra a vállam fölött társaimra.
   - Az túlzás – motyogta Aedion.
   Erős kezek kulcsolták át jobb kezemet és gyenge, bátorító szorítást éreztem. Rowan égő, zöld tekintete mustrálta végig az arcom minden négyzetcentiméterét.
   - Véleményem szerint nekik is van olyan jó hallásuk, mint nekünk, így ezt a beszélgetést tisztán hallhatják – mondta Rowan és halvány mosolyt küldött felém. Végignéztem csapatom tagjain. Mind elegáns ruhát viseltünk, a fegyvereink viselését viszont már csak tiszteletből sem engedtem barátaimnak. Mindannyiuk arcán izgalommal vegyes feszültség tükröződött.
   Még utoljára mély levegőt vettem, majd szélesre tártam magunk előtt a kétszárnyú, faragott faajtót. Hatalmas és tágas terem nyílt a szemünk elé. Magas mennyezet, amiről egy aprólékosan kidolgozott gyémántokból álló csillár lógott alá, de gyertyát vagy lámpást, ami bármi fényt adhatta volna nem láttam. Valószínűleg ugyanaz a tündérvarázslat világította be a termet, ami azokat a kis fénygömböket is létre tudta hozni.
   A terem egyik fala színtiszta üvegből volt. A hatalmas ablakok egy korláttal körbekerített erkélyre nyíltak. Bár az ablakok sarkig nyitva voltak a hideg esti levegő mégsem borzongatta a hátunkat. Újabb varázslat lenne? Ennyire különböző lenne a mágiánk? – töprengtem magamban.
   A tér közepét egy hosszú, sötét fából készült asztal foglalta el. Színe erősen elütött a terem amúgy kifejezetten világos tónusaitól. Az asztal körül tizenegy szék sorakozott, ebből többnek is különös kialakítása volt, a háttámlájuk eltért a többitől. Ebből már tudtunk arra következtetni, hogy négy új alakkal fogunk megismerkedni, és valamilyen okból kifolyólag nekik különleges szék áll majd rendelkezésükre.
   Halk cipőkopogások ütötték meg a fülemet, az erkély felől jöttek és a léptek felénk közeledtek. Rhysand és Feyre állt meg velem és csapatommal szemben tisztes távolságban. Rhysand is lecserélte sötét harcra szánt ruháját. Fekete elegáns öltözetet viselt olyat, amit véleményem szerint a fontos alkalmakor helyezett előtérbe. Be kell valljam remekül állt neki, kiemelte napbarnított arca vonalait és különleges lilás színben pompázó írészét is, ami most olyan volt, mintha csillagok különös örvénye táncolna benne. Feyrevel igazán kiegészítették egymást, olyanok voltak, mint az éjszaka két arca.
   - Hol vannak a többiek? – tette fel Rowan az engem is éppen foglalkoztató kérdést.
   - Stílusosan késnek? – rántotta meg a vállát Feyre és költői kérdésén jót mosolygott.
   - Ez igazán rájuk vall! – sóhajtott Rhysand. - Hiába küldünk hírnököt még a délelőtt folyamán, hogy vacsorára készüljenek el, mert nekik még így is sikerül elkésniük – motyogta a Főúr, Feyre viszont jót mosolygott kijelentésén, mintha ez mindennapos esemény lenne náluk. Ez a zsörtölődés olyan hétköznapivá, barátivá tenni a hangulatot.
   Ekkor mind a ketten elhallgattak, de egymásra tekintettek és pillantásukkal, mintha üzenetet váltottak volna, mintha egy titkos beszélgetést folytattak volna le maguk között. Feyre megnyugtató mosolya még látszott az arcán, amikor különös hangra lettem figyelmes.
   A távolból bőrszárnyak suhogására vészesen hasonlító hang közeledett felénk megrettentő gyorsasággal. Hátam és minden izmom megfeszült és már készítettem az erőmet a harcra, társaimon láttam, hogy ők is így tesznek.
   - Mi ez a hang? – kérdeztem rá feszülte, fogaim közt szűrve a kérdést.
   - Na végre! – Rhysand vonásai kissé meglazultak, mintha minden feszültsége hirtelen elszállt volna. Azonban kérdésemet megválaszolni már nem volt ideje, mert lábak dübbentek az erkély csempézett padlóján.
   Két magas és szárnyas férfi bontakozott ki az árnyékok sötétje közül. Az egyikük valamivel magasabb és szélesebb vállú volt, habár a másik alak sem volt éppen kisnövésűnek mondható. Mind a két szárnyas alak egy-egy nőt tartott a karjában. Az egyik nő egy jól irányzott csapást mért a férfira, aki a karjaiban tartotta, az ismeretlen pedig az ütés következtében elengedte a nőt, aki elegánsan a talpára érkezett akárcsak egy macska.
   - Engedj már el te fajankó! – hallottam a kiáltását a nőnek, majd az előttem álló, ezt a bizonyos udvart irányító páros halk kacagásba kezdett.
   - Ne kötekedj apróság, én repültem veled idáig, ha nem hozlak fel még most is a lépcsőket másznád – morogta a választ a magas, széles vállú ismeretlen, erre viszont már az uralkodópár is hangos nevetésben tört ki.
   - Igazán remekül bemutatkoztatok Cassian! – kiáltott ki Rhysand, ezzel elérve, hogy a nemrég érkezettek belépjenek a fényben úszó ebélőbe, és végre én és csapatom is engedtünk tartásunk feszességéből. – Elkéstek és vitatkoztok a vendégeink előtt, végül is legalább nem kerteltek.
   - Elhiheted, hogy nem miattam késtünk. Tudod milyenek a nők! – panaszolta a Cassiannak nevezett illető.
   - Hékás, mi is itt vagyunk ám! – szólalt meg a másik szárnyas idegen kezében tartott nő, aki kecsesen kiugrott segítője kezéből és jól halható ütemes cipőkopogással belibbent az ebédlőbe. Szőke haját kicsit megigazgatta és hátradobta a válla felett, vörös selyemruhájának szoknyarésze pedig igazán látványosan lobogott utána. Színpadi belépőjét követően, pedig baráti ölelésben részesítette a Főúrnőt.
   - Gondolom nem tudtad eldönteni mit is vegyél fel! – mondta Feyre, de hangjában hallatszott a szívből jövő szeretete a szőke lány felé.
   - Nos hát ismersz! De azért Amren is jó pár percet késett a megbeszélt időhöz képest – bökött hátra egyik ujjával a válla fölött az alacsony fekete hajú nőre.
   - Elég legyen már. A vendégeink azt sem tudják kik vagytok, de úgy veszekedtek, mint az ötéves óvodások – szólalt fel Rhysand, és a viták egyből abba is maradtak. Az újonnan érkezettek mintha csak most eszméltek volna fel arra, hogy nincsenek egyedül a teremben. – Szóval szerintem most mutatkozzunk be illően, annak rendje, s módja szerint.
   - Mi már ugye bemutatkoztunk, én Rhysand vagyok, ő pedig a társam Feyre. Mi vezetjük az Éjszaka udvarát, elméletben. De ezek nélkül a néha idegesítő, de amúgy csodálatos személyek nélkül nem működne olyan gördülékenyen az udvar élete. Szóval engedelmetekkel bemutatom nektek a belső körünk tagjait, a családunkat – mondta a Főúr és a mellette felsorakozó tündérekre mutatott.
   - A két hölgy, Amren és Morrigan. Amren a helyettesünk, ha bármi ok miatt el kell hagynunk az udvart ő veszi át a helyünket. – Az alacsony nő bólintott, majd méltóságteljesen közelebb lépkedett hozzánk. Rövidke hollófekete haja körbe lengte az arcát. Öltözete azonban nem volt olyan elegáns, mint a mienk. Egyszerű szürke felsőt viselt egy hozzá színben passzoló nadrággal. A felső szabása okán látszott a nő vékonyka, de erős termete és ki- kivillant a köldöke is az anyag alól. Ruhája egyszerűségét gazdagon díszített ékszerekkel ellensúlyozta. Nyaklánca vagy sokkal inkább nagyéknek nevezhető ékszere vörös kövekkel volt kirakva, amiknek színe pontosan megegyezett a körmének árnyalatával. Mikor összeakadt a pillantásom a nőével, a szeme rabul ejtett. Szürke tekintetével mintha átlátott volna mindent velem kapcsolatban. Úgy nézett rám, mintha egyetlen pillantás után már mindent tudna rólam. - Morrigan pedig a másodhelyettesünk és jelenleg ő foglalkozik a legtöbbet a turizmusunkkal is. De egyébként rengeteg feladat elvégzésében segítenek nekünk a mindennapok során – folytatta a Főúr. A vörösruhás lány halvány mosollyal az arcán biccentett felénk.
   - Ezek a szárnyas jómadarak, illírek. Cassian a hadiparancsnokunk. Ő pedig Azriel a kémfőnökünk – mosolygott Feyre előbb a magasabb alakra, majd a másikra, akinek eddig még egy szavát se hallottuk. Mind a két illír olyan bőrruhát viselt, amit délelőtt láttam az uralkodópáron. Legalábbis nagyon hasonlított arra, mivel az ő öltözéküket színes kövek díszítették.
   - Ők a belső körünk, a családunk, a barátaink és a támaszaink, ez a mi csillagképünk – nézett Rhysand mélyen a szemünkbe. Bólintottam és úgy éreztem most rajtam a sor, hogy megszólaljak.
   - Köszönöm, hogy megbízol bennünk annyira, hogy bemutasd nekünk a családod. Úgy érzem tartozok azzal, hogy viszonozzam ezt. Én Aelin vagyok. Ő a párom Rowan – szorítottam meg az említett kezét. – Az unokatestvérem Aedion és az ő felesége Lysandra – néztem az említettek felé. – Végül pedig országunk hűséges segítője és jó barátunk Fenrys. Mi irányítjuk Terrasent és most azért jöttünk, hogy segítsünk nektek.
   - Szóval igazat mondott a hírnök? – szólalt meg most először az Azrielnek nevezett illír. – Tényleg ők azok? – a Főúr és párja összenéztek, majd komolyan bólintottak a kémfőnöknek, aki furcsa pillantással fordult felénk.
   - Akkor ti tényleg ismertek minket. Igazából már a börtönben is furcsálltam, hogy olyan sok mindent tudtok rólunk. Beavatnátok honnan ez a sok információ – kértem. Azt már viszont nem vallottam be, hogy amúgy rémisztően pontos információ.
   Az éjszaka udvarának belső körének minden tagja összenézett, majd komoly tekintettel bámultak rám és összezavarodott társaimra. Végül pedig Feyre lépett előrébb pár lépéssel, cipője koppanása visszhangot vert a hirtelen beállt csendben.
  - Mi itt, ebben a világban mind hallottunk már a nagy Aelin Ashryver Galathyniusról és az őt segítő hatalmas harcosokról. Mind ismerjük a történetet, ami bár lehet, hogy nem minden ponton, de nagyon is megegyezik ezek szerint a valóságotokkal. Mindegy, hogy melyik fajba tartozol, mert minden kisgyerek legyen ember vagy tündér hallotta már a mesét, ami elregéli minden hőstetteteket. Ti itt élő, és megtestesült legendák vagytok!