A tükör túloldalán

8. fejezet

Feyre szemszöge:

   Az a bizonyos mágiával zárt szoba, amiről senki nem szeretett beszélni.
Mindenkiben szomorúságot kelt, már csak a gondolata is. Többek között ezért sem szeretünk a Szél házába huzamosabb időt eltölteni. Minél tovább vagyunk ezeknek az emlékeknek a közelében annál inkább fon megint körbe a gyász.
   A gyász, ami lever mindenkit a lábáról. Bár hozzá lehet szokni valaki hiányához elfelejteni vagy pótolni semmi nem tudja azt. Főleg, ha az illető egy magához ilyen közel álló személyt veszít el egyik pillanatról a másikra.
   A zárt szoba. Emlékeink őrzője.
   Rhys biztos meg akarod ezt mutatni mindenkinek? Kérdeztem szerelmemet a kötelékünkön keresztül.
   Szerinted nem kéne? Mintha bizonytalanságot éreztem volna a hangjában.
   Én mindenben támogatlak, ha úgy érzed, hogy meg kell osztanod velük, akkor én ott leszek melletted és végig fogom a kezed. Hogy szavaimnak nyomatékot adjak enyhén megszorítottam összekulcsolt ujjainkat.
   Utunk az uralkodói lakosztályhoz sokkal rövidebb ideig tartott, mint ami alatt fel lehetett volna készülni az elkövetkezendő beszélgetésre. Társam nem foglalt helyet egyik kényelmesnek tűnő fotelban sem, egyenesen a lezárt ajtó elé állt, majd szembefordult a minket követő tündérek társaságával. Végignézett barátaink és újonnan megismert bajtársaink során.
   Családunk tudta, hogy mit rejt a sötét faajtó, de még sosem lépték még át a küszöbét. Én is csak egyszer jártam az ajtón túl, azonban emléktúránk hamar véget ért, amikor megláttam Rhys fájdalmát és gyászát csillogni a szemében.
   Senki sem szólalt meg, de a pillantások többet árulnak el, mint a szavak. Társam még járatta egy ideig tekintetét a barátaink között, majd szorított egyet a kezemen. Mozdulatát mintegy ösztönösen utánoztam és visszaszorítottam. Mintha ez megnyugtatta volna és valamelyest lazult a vállának feszült tartása is.
   Nem szólalt meg, nem tartott beszédet. Kezét a kilincsre rakta. A varázsvédelmirendszer átengedte a mágiáját és amint lenyomta a kilincset halk kattanás kíséretében lassan felnyílt az ajtó.
   Kellemes és igazán hívogató helység tárult a látogatók elé. Mind beljebb léptünk. A sötétlila falakra különböző kézzel festett mintákat mázoltak. Minden minta saját jelentést hordozott magával, egy-egy történetet, amit a falra festő művész próbált elmesélni. A plafonra azokat a csillagképeket festették, amiket az éjszaka udvarából a legjobban lehetett látni. Mintha az alkotó sosem akart volna túl távol kerülni a csillagoktól, így inkább behozta azokat a szobájába, hogy még elalvás előtt is azokat nézegethesse.
   A szoba tartalmazott még egy hatalmas ágyat, ami hanyagul meg volt vetve. A párnákat nem igazították meg és a takaró is kissé gyűrött volt itt-ott. Egy a Mor ruhásszekrényének méretével vetekedő gardrób is helyet kapott az egyik fal mentén. Úgy ahogy az a hatalmas íróasztal is, aminek az egyik felén sok-sok rajzoláshoz használatos eszköz volt szétszórva, a másik oldalon pedig papírkötegek és egy felbontott üveg tinta volt, ami még a mai napig használható állapotban pihent ott. Volt még a szobában pár könyvespolc is, amik a legkülönfélébb műfajokban íródott könyveket tartalmazták. Az ágy lábánál lévő zsámolynak fel volt nyitva a teteje így tartalmára rálátást kaptunk. Minőségi illír fegyverek tömkelege volt a ládába zsúfolva.
   A szobához tartozó fürdő ajtaja nyitva volt akárcsak a ruhásszekrényé. Minden úgy nézett ki, mintha a helység lakója csak pár perce hagyta volna el annak a karosszéknek a melegét, ami az egyik hatalmas ablak előtt terpeszkedett és nem tervezte volna hosszúra a távollétet, mert egy könyv ott pihent a szék karfáján.
   Mindenki néma csendben szemlélte a szobát, aminek kellemes citrusos-tengeri illatához enyhe levendula aromája keveredett. Hallottam ahogy családunk tagjai a sírást, míg Aelinék a levegőt tartják vissza.
   - Öhm... - Rhys hangja megbicsaklott, megköszörülte a torkát majd újult erővel kezdett mondatába. – Úgy érzem, hogy meg kell osszam ezt veletek, hogy elnyerjem a teljes bizalmatokat. Aelin, emlékeztek arra, amit a csillagképemről meséltem nektek vacsora előtt? – nézett őszintén a királynő tiszta szemébe.
   - Igen – bólintott.
   - Nos, ez a szoba a csillagképem egyik legfényesebben ragyogó ékkövének lakrésze volt – mondta a suttogásnál éppen csak hangosabban. Én meg csak álltam ott és szorítottam a kezét. Nem tudtam, hogy is segíthetnék neki ezt a terhet leküzdeni.
   - Volt? – húzta fel szemöldökét Rowan.
   - Volt – helyeselt komoly hangon Rhys és még bólintott is mellé egy aprót. Tekintetét levezette barátainkról és a falat díszítő emblémákat kezdte mustrálni. – A húgom szobája. – Halálos némaság telepedett a társaságra, mintha hirtelen mindenki elfelejtett volna levegőt venni. – Igazából lehet gyengeség, de sosem tudtam magam rávenni arra, hogy bármihez is hozzányúljak.
   - Ez egyálltalán nem gyengeség Rhys – suttogtam. Ő rám mosolygott, de minden vidámság hiányzott tekintetéből, arca minden rezdüléséből a fájdalom sugárzott.
   - Mi történt vele? – kérdezte Aedion, hangja lágy volt, szinte baráti.
   - Inkább velük. A húgomat és az anyámat is megölte egy ellenséges udvar és kihunyt a fényük a csillagképben.
   Ezt követően Rhys elmesélte, hogy gyilkolta meg a Tavasz udvara a számára legfontosabb személyeket, majd ugyanolyan színtelen hangon számolt be arról is, hogy ő és az apja, hogyan álltak ezért bosszút. Története befejeztével odasétált a karosszékhez és az otthagyott könyv borítójának a tanulmányozásában mélyült el.
   - Hogy hívták? – kérdezte Aelin. – Mármint a húgodat.
Meglepett a kérdés még engem is. Nem tudtam, hogy hívták a párom legjobban szeretett családtagját. Sosem említette, én pedig sosem kérdeztem rá mert ahányszor csak szóba került a testvére a szomorúsága hullámként csapott le rá. Egy mosoly árnyéka suhant át arcán. Szeme mélyen az enyémbe fúródott és mintha nekem válaszolt volna személyesen.
   -Velaris – hangja mély volt és borzongás futott végig a gerincemen. A testvére...
   - A városról kapta a nevét? - lepődött meg Lysandra.
   - Igen. – Boldogság és gyász vegyült a tekintetében, ami továbbra sem eresztette el az enyémet. – Mikor kiderült, hogy anyám terhes a testvéremmel én mindent sutba vágtam, amit addig elértem, hogy minden pillanatban mellette tudjak lenni. Az áldott állapota minden pillanatánál ott voltam vele, még a szülésnél is, apámmal ellentétben. Sok dolga volt, nem hibáztatom, de többet is törődhetett volna a társával. A terhesség nagyon ritka a tündéreknél, éppen ezért olyan fontos. A húgom világrajövetele pillanatában apám nem volt itthon – körbetekintett a társaságon. – Anyám még a szülés előtti hetekben a legmegtiszteltetőbb feladattal bízott meg. Találjak egy megfelelő nevet a jövőbeli testvéremnek. Rengeteget tanakodtam, hogy mi lenne a méltó név, de egészen addig a pillanatig nem tudtam választani, amíg a kezembe nem került szeretett húgom aprócska teste. – A könnyeimmel küszködtem, akár csak a legtöbbünk. – Amikor a gyógyító a kezembe adta azt a törékeny csöppséget, aki megszorította az ujjamat... Majd felnézett rám és mikor a szemébe néztem, azokba a már akkor is mindent tudó szemekbe. Láttam, hogy egy csodás jövőt ígérnek neki, de nekem is. Tudtam, hogy a húgom egy mindenkit szerető és mindig álmodozó kislány lesz és milyen igazam volt. – A könnyeim szabálytalan patakokban csorogtak végig arcomon, de nem töröltem le őket, mert akkor el kellett volna szakítanom a tekintetem az én tisztaszívű szerelmemről, aki folytatta a mesélést. – Így méltóbb és fenségesebb nevet keresve sem találtam volna neki, mint a Velaris. A csillagfények városa és az igaz álmodozók otthona és olyannyira illett hozzá. Folyton álmodozott és olyan volt az életemben, mint egy igazi csillag, akit azért küldtek le a Földre, hogy szeretetet adjon egy olyan embernek, akit alig szerettek.
   Néma csend. Mintha minden elnémult volna bennem és a környezetemben is. Tiszta szívemből szerettem ezt a férfit és mindig mikor azt hittem ennél már nem lehet valakibe jobban belehabarodni ő erre rácáfolt és még jobban magába bolondított. Odalépkedtem hozzá és szorosan körbefontam karommal, forró csókot nyomtam szájára és nem is akartam elengedni, annyira megnyugtató volt a közelsége.
   Szeretlek, mindennél jobban és feltétel nélkül, ugye ezt tudod?! Suttogtam neki a kötelékünkön keresztül.
   Tudom. Mondta és egy gyengéd simogatást éreztem elmém obszidiánfalán.
   - Köszönjük, hogy megosztottad velünk! – szipogott Lysandra, mi pedig lassan fordítottuk a csoport felé a fejünket.
   - Őszinte részvétem, én tudom milyen, ha elveszti az ember a testvérét. Azonban azt mindannyian tudjuk milyen, ha egy szerettét veszti el valaki – mondta Fenrys és ő is a szemét törölgette.
   - Igazán sajnálom! Nem lett volna szabad kíváncsiskodnom, de a legmélyebb tiszteletem, amiért beavattál ebbe – jött közelebb Aelin és megszorította Rhys, majd az én kezemet is.