A tükör túloldalán

16. fejezet

Feyre szemszöge:

   Aelin nem mondott semmit csak egy mély vágást ejtett a tőrrel a tenyere közepén, ahol hirtelen sűrű vörös vér buggyant elő, majd egyik ujját belemártva guggolt le a padlóra.
   - Meg fogom idézni a családodat! A húgodat és az édesanyádat!

   - A megbeszélés alatt gondolkoztam. Ha a mi világunkban lehetséges, hogy a halottakat megidézzük és beszéljünk velük, akkor akár ez itt is működhet. Egy kissé merész teória ötlete körvonalazódott ki a fejembe, ami miatt be is rekesztettem a megbeszélést – mondta a királynő.
   - Milyen teória? – húztam fel a szemöldököm.
   - Ha sikerül megidézni a halottakat, akkor látok rá esélyt, hogy ők segítséget tudjanak nekünk nyújtani. Vagy legalábbis valami támaszpontot, ami alapján elkezdhetünk egy alapos kutatást. Már ha sikerül megidézni őket – emelte fel a tekintetét a padlóról.
   - Szerinted sikerülhet? – kérdeztem a királynőt. Rhysand az eddig beszélgetésünk alatt végig dermedten állt mellettem, tekintete a távolba révedt, mintha rég elmúlt századokban járna éppen a gondolatai között.
   - Majd mindjárt kiderül. A mi világunkban én ennek a mágiának a segítségével beszélhettem Adarlan első királyával és királynőjével. Magunk között szólva néha elég házsártosak tudnak lenni az uralkodók – nevetett.
   - Na meg Nehemiától is így tudtam elbúcsúzni. – Eddigi halk kuncogása elhalt a név kiejtését követően, ami fájdalmas emlékeket idézett fel Aelinben, amit a tekintetében is látni véltem. Történetesen Nehemia hercegnő neve sem volt ismeretlen. Megjelent az Aelin legendáját alkotó mesékben, a kedves hercegnő, aki a szőke lány barátja lett.
   A vérbe mártott ujjával szimbólumokat kezdett el felrajzolni a szoba üres közepére. A szimbólumokat mérnöki pontossággal festette fel a márvány padlóra. Minden mozdulata megfontolt volt és tökéletesen kiszámított, szemöldökét összeráncolta a nagy koncentrációban. A különös vonalakból és hurkokból álló szimbólumok egy kört kezdtek el formálni. Már csak éppen, hogy pár vonal hiányzott volna, amikor Aelin felpillantott ránk.
   - Most kellene egy személyes dolog az édesanyádtól és egy a húgodtól is. Mivel nem ismerem őket, így valamivel nehezebb lesz a dolgom, de megoldom majd – mondta a szőkehajú lány.
Rhysra néztem. Tudtam, hogy a gyűrű, ami most is az ujjamon volt, valamikor az anyja tulajdonában állt, de mi lesz Velaris személyes tárgyával. A zafírkék kővel díszített ékszert szép lassan húztam le az ujjamról. Amikor a tenyerembe fogtam súlyosnak tűnt, a kezem pedig amiről levettem valahogy túl könnyűnek érződött. Mintha hiányozna egy része. A gyűrűt Aelin tenyerébe ejtettem, majd Rhys felé fordítottam tekintetem.
   A kezében megjelent egy egészen aprócska festmény, ami őt és a húgát ábrázolta. A kicsi, de annál részletesebb képen Rhys felszabadultan nevetett, míg a húga duzzogó arcot próbált vágni. A képen meleg téli öltözetet viseltek és Velaris fekete hajában egy termetes adag hókupac tornyosult.
   - Ezt Vel festette nekem. Az egyik napfordulóra kaptam tőle. Egy különleges alkalom volt, mert egyszer csak megjelent a kunyhónál. Mi éppen a hagyományunknak hódoltunk és hógolyóztunk a srácokkal – nevetett fel. – A játéknak vége lett Vel pedig csak megjelent és a nyakamba nyomott egy hatalmas hógolyót. Én pedig jó bátyó módjára ezt viszonoztam. Abban az éveben én nyertem a csatát – mosolygott. A torkom elszorult a hangjában csengő szomorúságtól. – Ezt Cassian emléke alapján festette meg nekem – mondta, majd átnyújtotta a kis képet.
   Aelin mindkét tárgyat berakta a kör közepére, majd bezárta a kört egy utolsó szimbólummal. Pár pillanatig nem történt semmi, a körív vörösen éktelenkedett a padló közepén. Csendben vártuk, hogy mi is fog történni, de nem csak én és Rhys folytottuk vissza a lélegzetünket, Aelin is izgatottan várta, hogy ez a furcsa vérmágia működni fog-e a mi világunkban. Egy pillanat múlva az eddig vérvörös kör elkezdett fényleni, és a színe most már sokkal inkább hatott zöld derengésnek. Ez a halványzöld fény egyre erősödött, de semmi egyéb nem történt.
   - Ha minden jól megy akkor bármelyik pillanatban megjelenhetnek – suttogta nekünk Aelin.
Nem is kellett tovább várnunk. A szobán lágy szellő futott át megcirógatva arcunkat, majd egy halványan derengő alak kezdett el körvonalazódni. Egy alak, nem kettő. De ez akkor nem is igazán tudatosult bennem, mert az alak egyre élesebben kezdte felvenni a körvonalait.
   - Ez lehetettlen! – suttogta Rhysand. Meglehet, hogy a gondolatkötelékünket akarta használni, de ámulatában nem volt rá lélekjelenléte. – Anya! – suttogta, hangja elcsuklott, amikor kiejtette azt az egyetlen szót és láttam amint egy könnycsepp gördül le csodás arcán. Az öröm egyik könnycseppje, amit egy másik követett.
   - Rhysand? – kérdezte egy dallamos hang, ami tiszta döbbenettől csengett. Az alak teljesen tisztán láthatóvá vállt. Mesébe illően gyönyörű volt. Arcának kellemes formája, kissé éles arccsontja, telt ajkai, tökéletes orra, mind-mind emlékeztetett a mellettem álló férfira, aki már a könnyeit törölgette. Rhysand anyjának hosszú sötétbarna haja egy fonatba volt rendezve. Szeme minden mogyoróbarna csillogásával a fiát nézte. Kifinomult nőies alakját egy barna hosszúujjú ruha fedte. Egyetlen ékszere, ami többet ért minden kincsnél az a szárnya volt, ami most ott ékeskedett a nő hátán.
   Mélyen érintett a látott kép és elgondolkoztam  milyen címet fogok adni ennek a képnek, ha megfestem. Már azt is tudtam milyen színekből fogom kikeverni szemének pompázó mogyorószínét, mikor a tökéletes cím átcikázott az agyamon. A festményt a hálószobákhoz vezető folyosóra fogom kirakni és a Tovatűnő angyal címet fogja viselni.
   - Rhysand, tényleg te vagy az? – szólalt meg ismét. A hangját mintha a szelek szimfóniája kísérte volna, mintha igazi dal lett volna minden szava.
   - Igen – sóhajtotta társam és aprót bólintott.
   - Feyre Archeron, öröm téged személyesen is megismerni! – mosolygott rám Rhysand anyja. Barátságos mosolyával és szerető pillantásával övezve fordult felém teljes alakjával. – Nálad jobb párt még életemben sem kívánhattam volna a fiamnak. – Az én szememet is elkezdték csípni a könnyek, de sikerült őket valamennyire visszapislognom. – Köszönöm Aelin! De nem tudok sokáig maradni!
   - Honnan tudja a nevem? – kérdeztem, de a hangom mintha nem is az enyém lett volna. Színtelen volt és nagyon távolinak hatott.
   - Mi szinte mindenről tudunk. Az én kicsi fiamból milyen csodálatos főúr lett. Nálatok méltóbb személy nem is vezethetné az Éjszaka udvarát. Az a szeretet, amivel a nép felé fordultok és amivel a családotokat és egymást véditek, pontosan ez tesz titeket tökéletessé. – Az az anyai szeretet a szemében és a mosolyába, ami nekem sose jutott, végleg megmozdított bennem valamit, és a könnyeim csendes patakokban csorogtak végig az arcomon.
   - Árulj el nekem egy dolgot anya! Jó ott nektek, ahol most vagytok? – kérdezte a párom továbbra is a könnyeit törölgetve.
   - Majd megtudod kicsim, ha eljön az ideje – válaszolta.
   Pár pillanatig csak néztük egymást ezzel a gyönyörű nővel, aki a mellettem álló csupaszív férfit nevelte és csak csendben sírtunk. A szobában uralkodó kellemes csendet, egyedül egy-két halk szipogás törte meg.
   - Hatalmas veszély fenyegeti a világotokat! – hangjának hirtelen komolysága kizökkentett csendes sírdogálásomból és minden figyelmemmel szavai jelentésére koncentráltam. – Az a sötétség nagyon veszélyes és bajt fog még hozni a fejetekre – mondta Rhys anyja és megrebbentek a szárnyai.
   - Ennek a veszélynek köze van, ahhoz, hogy Velaris most nem jelent meg? – kérdezte Aelin összehúzott szemmel.
   - Igen, valószínűleg. Velaris minden pillanatban mellettem volt, azonban nemrég egyszerűen felszívódott. Nem tudom, hogy hová tűnhetett, de lehet, hogy bajba került – hangjában aggodalom csendült és a szavait kísérő szellőnek a suttogása is ezt tükrözte.
   - Van ötlete, hogy mi ez a fenyegető sötétség? – faggatta továbbra is Aelin a nőt.
   -Jó irányba kezdtél el kutakodni, Királynő, de a fegyvert, amivel el lehet majd pusztítani ezt a lényt nem fogod az itteni könyvekben megtalálni! – fordult oda a királynő felé.
   - Akkor hol találom meg? – kérdezte.
   - Az Éjszaka udvarában van egy könyvtár, ami csak a papnőké. A könyvtár legalján uralkodó sötétség megtévesztő lehet azoknak, akik nem ismerik a fény hiányát. De, akik ismerik, azok könnyen átlátnak rajta, sőt őket segíti és vezeti is. Ott a föld alatt mélyen van egy titkos szoba, ami válaszokat rejt. Válaszokat és egy fegyvert. A fegyver és a válaszok segítségével menthetitek csak meg a világokat, mert ezek nélkül, mindenki el fog esni – mondta a nő és végignézett mindhármunkon.
   - De ha válaszokra lelünk a könyvtár alatt, van még értelme megvárni a Nappal udvarának a könyveit? – kérdeztem.
   - Siessetek minél hamarabb a könyvtárba. Az udvarunk elvei szerint a sötétben lévő dolgok sosem hazudnak. Amire nekünk most szükségünk van az az igazság, amit a sötét meg is ad nekünk, akik átlátnak azon. A fény viszont csalóka, könnyen manipulálható. Túl sok a könyv, amit a főúr összegyűjt és egy-két darabja tele lesz délibábokkal. Ellenben a titkos szobában minden igazságra csillagfény derülhet. A könyvtárba éjjel menjetek, hogy még véletlenül se gyúljon napfény a titkaira – mondta.
   - Köszönjük! – mondta Aelin.
   - Rhysand, fiam! Én nem maradhatok tovább, de szerintem én vagyok a legszerencsésebb anya, hogy még visszajöhettem megnézni milyen csodálatos felnőt lett belőled. Na meg, hogy láthatom az örömödet ezzel a kedves és harcosszívű nővel. Én annyira hálás vagyok érte – mondta, de hangja távoli dallamra kezdett hasonlítani. Alakja halványodni kezdett és körvonali kezdtek elmosódni. – Örülök, hogy találkoztunk Feyre! Mi biztos nagyon jóban lettünk volna, de Velarissal is könnyen összebarátkoztál volna. Látom benned a lányom természetét.
   A körív, aminek zöld fénye betöltötte a szobát egyre halványult. A nő alakja tovább fakult és még homályosabb lett.
   - Anya, szeretlek! – mondta Rhys.
   - Én is fiam! Sok szerencsét nektek! – mondta egy utolsó halk dallammal karöltve. Szárnyának karmos végén még egy utolsót csillant a fény, majd alakja ismét homállyá volt és eltűnt a szemünk elől. A gyűrű pedig, amit valamikor ez a csodálatos nő hordott, most mintha kékfényben izzott volna fel, örök szeretetének jeléül.