A tükör túloldalán

18. fejezet

Az írói válság szívás...
   Kiváltképp akkor, hogyha eddig magadat is meglepve sikerült rendszeresen fejezeteket feltölteni. Naiv módon azt hittem, hogy az eddig szorgosan írogatott részek sokáig fogják tartani a látszatot, hogy márpedig én egy jó írópalánta vagyok. Hát tévedtem.
   Kész fejezeteim vészesen fogynak, de a felmentősereg nem készül ilyen gyorsan. Én igyekszem, de valahogy amint leírok egy mondatot az előtte leírtak egyből olyan oda nem illőnek hatnak.
   Az elkövetkező két hétre még biztosan tudok majd posztolni, de azt követően lehet, hogy csak megkésve fognak jönni a részek, amit rettentő mód sajnálok.
   És tényleg ez az a szó, ami a legjobban leírja azokat a gondolatokat, amiket most ennek a kis szövegnek az írása közben érzek. A szó pedig a sajnálom. De e mellett a szinte üvöltő szó mellett ott visszhangzik a köszönöm is. Mert sokat köszönhetek nektek. Nektek kedves olvasóknak, akik reményeim szerint elolvassák és megértik, szinte érthetetlen indoklásomat.
   Szóval összegezve, az írói válság hatalmas szívás...

Feyre szemszöge:

   Percek vagy akár órák is eltelhettek azóta, hogy beléptünk a gomolygó sötétség keretezte folyosóra. Az időérzékelésünk szinte nyomtalanul veszett oda. A Rhysand által előbűvölt tündérfény labdácska bár bocsátott ki némi világosságot az mégis elveszett a folyósó homályába. Mintha a minket körülölelő fekete falak magukba nyelték volna az összes kibocsátott fénysugarat, amit a bűbáj hozott létre. A kikövezett utat követve haladtunk előre bár, ha akartunk volna sem tudunk letérni az ösvényről. A mágiaindáim mintha a semmibe hatoltak volna, fekete légbe, semmit nem tudtam megérinteni velük.
   Néma csendben lépdeltünk előre. Fegyvereink néhai csörrenésén és lépteink koppanásán kívül némaság uralkodott idelent. Az eddig sík utunk hirtelen lejteni kezdett, majd megjelent előttünk egy lefelé vezető csigalépcső.
   - Szerintetek milyen messze lehetünk még? – kérdeztem, miután már több lépcsőfordulónyit ereszkedtünk.
   - Szerintem már ott is vagyunk – mutatott előre Rowan egy hatalmas ajtóra. A fából faragott ajtót arany díszítőelemek ékesítették. A tekergőző kacskaringó minták, mintha különféle térképeket formáztak volna. Az egész ajtót behálózták a furcsa vonalrajzos indák. Köztük észrevettem Prythian térképét is, tőle nem messze pedig egy erősen Erillea formájú alakzat is kirajzolódott.
   - Ezek különböző világok térképei – suttogtam. – De hogy megyünk be? Nincs kilincs.
Kérdésemre azonban nem kaptam választ, mert az ajtó ekkor hang nélkül, lassan kinyílt előttünk. A nyíláson belesve továbbra is csak sötétséget láttunk a fény hiánya már meg sem lepett. Azonban amikor Aelin beljebb lépett az ajtón hirtelen a mögötte megbúvó tér fényárba borult.
   - Azt hiszem megtaláltuk a szobát, amit kerestünk – mondta a királynő kis örömmel a hangjában miközben tovább haladt a szoba közepe felé. Mind beléptünk a titkos helyiségbe és az ajtó pedig bezárult a hátunk mögött.
   Hideg kékes árnyalatú tündérfény világított be mindent, ezzel kísérteties hatást nyújtva a szobának. Az apró varázsgömbök, amik a világosságot biztosították, be voltak építve a mennyezetbe. Úgy nézett ki az egész, mintha a kis gömbök csillagok lennének, mintha az éjszakai égboltra tekintenénk fel.
   A terem falait meghatározhatatlan logika szerint borították el a különböző könyvek és furcsa, oda nem illő tárgyak. A legtöbb falfelületet viszont még így is a könyvekkel telepakolt polcok lepték el. Sok, olyan nyelven íródott, aminek a létezéséről, még csak nem is hallottam. De a könyvek sorozatát gyakorta megtörte egy-egy érdekes fegyver, valami ékszer vagy kisebb szobrok és festmények.
   A figyelmemet hamar magára vonta egy olyan festmény, ami két könyvespolc közé volt beékelve. A képen egy szőkehajú lány állt nekem háttal. Aranypáncélba bújtatott alakja csak állt magasba emelt kézzel és éppen szembenézett egy hatalmas felé zúduló víztömeggel. Az ár azzal fenyegetett, hogy a lányt és minden mást is magával fog sodorni és semmit nem hagy éppen és senkit nem hagy életben. A festmény sugározta a veszélyt, már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a hatalmas vízmennyiség vagy a lány ereje és vakmerősége rémisztett-e meg jobban.
   A különös képen csak nekem akadt meg a szemem, mert társaim egy a szoba közepén elhelyezett körasztalt álltak körbe nagy érdeklődést mutatva az asztalon elhelyezett tárgynak. Én is odaléptem az asztalhoz és megláttam mit is szemlélnek olyan nagy csendben barátaim.
   Istenek világa állt kacskaringós aranybetűkkel a könyv fekete borítóján, amit társaim oly nagy révülettel bámultak. Meredten néztük mind a könyvet, ami mérhetetlen mennyiségű tudást őrizhetett, még csak megszólalni is alig mertünk.
   - Akkor ez azt jelenti, hogy ebben lesz a válasz arra, hogy ki lehet az a halálisten, aki a világunkat járja? – kérdeztem. A választ azonban nem kaptam meg, mert a könyv borítója hangosan csattant a fa asztallapon, majd ezt követően a lapok pörögve váltották egymás, a papír súrlódásának zajával betöltve a kis termet. Majd hirtelen csend lett, a könyv pedig velem szemben várta, hogy valaki felolvassa az oldalt, amit kikeresett.
   A lap tetején határozott vonásokkal volt felírva egyetlen szó: Halálistenek.
   - Feyre, felolvasod? – kérdezte Rowan. Nekem csak bólintani volt erőm.
   Szinte éreztem, hogy a könyv mágiája megmozdul a kezeim között, mintha annak tudata lenne, és épp annyira értené miről beszélünk, mint mi. Mintha csak igazat akart volna gondolataimnak adni a könyv mágiája felborzolódott és várta, hogy hangosan felolvassam oldalai tartalmát.
   Azonban mielőtt hangosan elkezdtem volna az oldalpár felolvasását tekintetemet végigfutattam a szövegen és a mellé rajzolt motívumokon és mérnöki pontossággal elkészített tervrajzokon.

„Halálistenek
   Mint már a korábbi fejezetekben említettük az istenek egy különös és furcsa világból származnak, amit a leginkább a sötétség és a roppant erős mágia jellemez. Ezt a világot hagyták maguk mögött azok az istenségek, akik különböző kapukon léptek át más világokba. Olyan kapukon, amik számukra ismeretlen helyekre vezettek. A legtöbb istent a kíváncsisága vezette ezekhez kapukhoz, míg egyeseket a hatalomvágy.
  A halálistenek nem teljesen szokványos módon választottak maguknak világot.
  Erillea világának ismert halálistenei: Hellas és Vanth.
  Hellas sötét és halálos hatalmát sokszor emlegetik az erilleai tündérek és emberek. A legtöbben úgy tartják, hogy ő az erőszakos halálok istene.
  Vanth a holtak istennője, nem sok információ van az istennőről, és krónikánkba csak a valós információk fognak bekerülni.
  Hellas, Vanth és gyermekeik a Sötét Királyicsalád néven is ismertek.
  A Sötét Császár, a Sötét Császárnő, a Sötét Király, a Sötét Királynő, a Sötét Herceg és a Sötét Hercegnő, mind halálistenek."

   - Sötét Királynő? – kérdezi Aelin. – Nem volt egy ilyen nevű alak az egyik tükörről szóló legendában?
   - De, úgy emlékszem volt – bólogatott elgondolkozva Rhys. – Kérlek folytasd.

„A Sötét Királyicsalád tagja és története
Sötét Császár – Hellas
Sötét Császárnő – Vanth
Sötét Király – Koschei
Sötét Királynő – Neftys
Sötét Herceg – Csontfaragó
Sötét Hercegnő – Stryga
  Hellast és Vanth-ot kíváncsisága vezette a kapukhoz, míg gyermekeiket a puszta hatalomvágy. A négy testvér eldöntötte, hogy két világot is meg fognak hódítani, ezért létrehoztak egy pár varázslatos átjárót, amiket egyforma tükrök képére formáztak, hogy azok ne legyenek feltűnőek a világok lakóinak.
  Koschi, Csontfaragó és Stryga Prythian világába érkeztek és magukkal hozták a tükör egyik felét. Neftys azonban szüleit követte és Erillea világába érkezett meg a tükör párjával, mert hatalmas hiúsága miatt nem fogadta el egyik testvérét se társul. Állította, hogy egyedül is meg tudja majd csinálni. A tükör segítségével tudtak azonban egymással kommunikálni és utazni a két világ között.
  Tervük meghiúsult, aminek több oka is volt. A három testvér hamar összeveszett és a negyedik hiánya is hatalmas súlyként nehezedett rájuk ennek lett a következménye, hogy Koschiet egy tóhoz, míg Strygat egy házhoz kötötték bűbájjal, Csontfaragó pedig a börtönbe került. A Prythianban lévő tükör pedig kikerült az isteni kezek ügyéből és a helyi tündérekhez keveredett.
  A Sötét Királynőnél lévő tükör pedig használhatatlanná vált, amikor testvérei elvesztették a sajátjukat..."

   Hirtelen, mintha mindenre fény derült volna. A könyv, szinte már helyeslően dorombolt a kezeim között mikor megérezte, hogy minden kirakósdarab a helyére ugrott. Hirtelen nagy lendülettel bezárult és halk puffanással csapódott be a fedele. Bár számomra már minden kristály tiszta volt, társaim továbbra is kérdő pillantással bámultak rám.
   - Valamire rájöttél – jelentette ki Aelin. Komoly arckifejezéssel bólintottam felé.
   - Rájöttem, hogy mi is történt a világainkban!