A tükör túloldalán

2. fejezet

Remélem kezdi elnyerni a tetszéseteket a kis történetem. Örömmel fogadok minden visszajelzést legyen az pozitív vagy akár negatív. Ha pedig egy csillaggal bátorítasz a folytatásra azt külön köszönöm neked!
Jó olvasást és nemsoká érkezek az új résszel is!

Feyre szemszöge:

   Mélyen meghajolt, majd szólásra nyitotta száját.
   - Főúr, Főúrnő! Sajnálom, hogy megzavarom magukat a reggelijük közben, de valami nagyon nincs rendben a börtönben!

   Hirtelen néma csend ereszkedett társaságunkra, ahol eddig vidáman folytak a beszélgetések. Mindenkinek megfeszült a testtartása, és szinte már fájdalmasan egyenes háttal ültünk. Rhys szólalt meg elsőnek:
   - Mégis, hogy érted azt, hogy valami nincs rendben? – Hangja már nem baráti volt, felvette a főúr maszkját és hideg, tárgyilagos hangját, amit az utóbbi időben nem használt olyan gyakran.
   - Főúr talán egyszerűbb lenne, ha a saját szemeddel látnád a kialakult helyzetet. Mi sem értjük, hogy történt ez, de az biztos, hogy ilyet még senki nem látott. – Az őr hangja elárulta, hogy tényleg semmit nem ért.
   - Van még valami? – állt fel az asztaltól Rhys. A börtönőr csak a fejét rázta, majd ismét meghajolt és még egyszer elnézést kért, hogy megzavart minket reggeli közben, majd távozott.
   - Érdekesen indul a nap! – szólalok meg végre én is, és gyorsan kiiszom teám maradékát a csészéből. – Veled megyek! Fél órán belül induljunk – jelentem ki és elindulok az emeletre vezető lépcső felé, hogy magamhoz vehessem az illír bőrruhámat, és egy-két illír pengét, amire szükségünk lehet.
   A szobába lépve azonnal a szekrény felé vettem az irányt. Illír ruhámat lekaptam a polcról és az ágyunkra terítettem, majd a puha bélésű bőrcsizmát is előkerítettem a szekrény mélyéről. Kihámoztam magamat selymes kötött gyapjúpulóveremből, és elkezdtem magamra rángatni a hegy megmászásához szükséges öltözetet.
   Az ajtó, bár teljesen nesztelenül tárult ki, nem ijedtem meg mikor Rhys megállt mögöttem, már akkor éreztem az illatát és a jelenlétét, mikor még csak az ajtó előtt állt. Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Ő is arra készült, hogy átveszi a kényelmes ruháit, az illír harci öltözetre.
   - Jön még valaki velünk, vagy csak ketten megyünk? – kérdeztem.
   - Cassiannak már vannak feladatai mára, el kell mennie az egyik illír táborba. Azriel pedig vele megy. Mor itt marad, hogy addig felügyelet alatt tartsa a turizmusunkat, mondjuk ő szívesebben jönne velünk – mondta, miközben ő is előkereste a bőrruháját.
   - Szóval csak ketten megyünk. Egészen nosztalgikus – mondtam és közben már én teljesen felöltöttem ruhámat. Az egyik láda mellé állva elkezdtem a fegyverek között válogatni. Nem akartam sok felesleges eszközt cipelni, tehát két tőrt vettem ki a ládából, amiket a combjaim oldalához kezdtem erősíteni a bőrből készült pántok segítségével. Rhys egy kecsesen kialakított illír penge mellett döntött, amit a hátára csatolt.
   - Szerinted mi történt? – néztem mélyen a szemébe, mikor már mindketten felöltözve és felfegyverkezve álltunk a hálószobánk közepén.
   - Fogalmam sincs. Ha valaki megpróbált volna megszökni úgy, mint Amren arról nem tudnának az őrök. Szóval vagy valami kevésbé rossz, vagy valami sokkal rosszabb.
   - Hát ezzel megnyugtattál. – Rhys megcirógatta az arcomat, majd egy gyengéd csókot nyomott ajkaimra.
   - Nem kell félni, tudod, hogy mi ketten mindent megoldunk. Együtt!
   - Együtt!
Majd megragadta a kezemet és körbefont minket a sötétség.

   A börtön szigetét képző hegy lábánál álltunk. Sajnálatos módon ugyanis a gondolatutazás nem úgy működött a szigeten, ahogy az nekünk jó lenne. Így nem is vesztegettük az időnket, hiszen, ha tényleg olyan nagy baj van, akkor olyan gyorsnak kell lennünk, amilyenek csak tudunk.
   A hegy megmászása, soha nem volt gyerekjáték. Voltak könnyen átszelhető részek, de akadtak szinte teljesen függőlegesek is, amiken egymást segítve tudtunk csak túljutni. Néhány szünetet még így is be kellett iktatnunk. Nem többet, mint ami szükséges volt, de még így is jó időbe telt mire felértünk a hegy tetejére. Majdnem delelőre állt már a nap, amikor megérkeztünk a börtön bejáratához.
   A kapun átlépve megláttuk ugyanazt a börtönőrt, aki reggelinél berontott hozzánk.
   - Hol van az a nagy baj? – kérdezte Rhys.
   - Kövessenek – mondta majd megindult egy lépcsőn lefele.
Jó ideje tartottunk már folyamatosan le a hegy gyomra felé, talán lassan már a hegy alá is leértünk. Nem engedtem el Rhyst, szorosan markoltam kezét.
   - Hova megyünk? – kérdeztem most már én rá az őrnél, aki hangomra kicsit megborzongott, de a válla fölött hátralesett és válaszolni készült.
   - A Csontfaragó cellájába.
   - De hiszen... - egy erős szorítás belémfolytotta a mondat további részét. Rhys ezzel emlékeztetett, hogy itt a falnak is füle van.
   De hiszen a Csontfaragó meghallt a háborúban. Küldtem el Rhysnak a teljes mondatot.
Igen, emlékszek rá.
Szóval te sem tudod, mi történhetett?
Nem, de szerintem készüljünk a legrosszabbra, mert nemsoká odaérünk.
Rhys feltételezése beigazolódott, mert alig öt perc múlva elértük azt a cellát, amit a Csontfaragó, még nemrégiben otthonának tekintett. Megjelent előttünk az az ajtó, amit ő maga faragott ki, úgy, mint a börtönben lévő többit is. Rhys továbbra sem engedte el a kezemet. A börtönőr ekkor megköszörülte a torkát, ezzel próbálva magára vonni a figyelmünket.
   - Felkészültek?
   Igazából, mivel semmit nem árult el nekünk ezért nem tudjuk mire kéne felkészülnünk. Küldtem el Rhysnak a gondolatot, de az őrnek csak egy biccentéssel jeleztük, hogy igen. A köztünk lévő köteléken egy halk kuncogást és helyeslő bólogatást éreztem.
   Az ajtó azonban ekkor lassan, teljesen hangtalanul kitárult előttünk. A cellában öt alak álldogált kört alkotva és tárgyaltak valamiről. Öt teljesen ismeretlen alak.
   Mikor én és Rhys beléptünk, mind az öt idegen ránk kapta a tekintetét és teljes testükkel felénk fordultak. Önkéntelenül is kihúztam magamat, és felvettem az uralkodónő álarcát. Rhys is hasonlóképpen tett, kicsit gyengített a mágiáját leplező varázslaton és ugyanolyan egyenes háttal állt akárcsak én. Nem engedtük el egymás kezét, ezzel is jelezve az idegeneknek, hogy mi összetartozunk, és hogy mi alkotjuk a világ egyik legerősebb párosát.
   A velünk szemben álló csoportban volt egy barnahajú nő, aki még a gyér fények megvilágításában is csodálatosan festett. Arányos és igazán nőies testét, még a megviselt és utazástól poros és gyűrött ruhája sem tudta elrejteni.
   A nő mellett egy szőkehajú férfi állt úgy, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne bárkit megölni, aki a nőhöz közeledni merészel.
   Volt még egy szőke férfi, akiről már a tartása alapján meg tudtam állapítani, hogy igen edzett harcos, erről az arcán húzódó sebhelyek is árulkodtak. Ónixfekete szemével alaposan végig mért minket. Valószínűleg felmérte mennyi fegyverrel rendelkezünk és milyen esélyeink lehetnek ellenük egy esetleges harc során. Végig vezette tekintetét a combomra erősített ikertőrökön, majd az illír kardon is, amit a társam a hátán viselt.
   Ekkor szemem megakadt egy ezüsthajú magas harcoson. A férfinek egy aprólékosan kidolgozott mintájú tetoválás díszítette arca egyik oldalát, és nyakának oldalán is láttam a mintát egy ideig futni, majd eltűnt a ruhája szegélyénél. Zöld szeme még a felhomályban is szinte világított.
   A két magas harcos egy nőt fogott közre. Egy nőt, aki ugyanolyan tartással állt, mint én és a társam. Úgy állt akár egy királynő. Aranyszőke haja úgy csillogott még a cella félhomályában is, akár a folyékony arany. Erős és izmos teste szinte hirdette, hogy eltöltött már némi időt a csatatéren. Okos és számító tekintettel mért végig ő is minket. Szemének színe igazán különleges volt. A türkizkék egy csodálatos árnyalata, de ha jobban megnézte az ember, akkor látszott egy aranykarika is benne, ami a lány pupilláját futotta körbe. Egyik aranyszínű tincse elmozdult és megvillantak hegyes fülei. Jobban szemügyre véve nem csak neki voltak tündérfülei, hanem az őt közrefogó két harcosnak is.
   Hiába nem ismertem ezt a csapatot, valahogy mégis ismerősek voltak. Nem ismertem őket, de mégis tudtam, hogy ez a szőke lány a vezetőjük. Az ő szava volt a legfontosabb.
   Mind az öt ismeretlenen megviselt ruha volt, mint akik már jó ideje rótták az utakat. Helyt-helyt porosok és egy-két helyen toldozott-foltozott lyukak tarkították az anyagokat.
   De mégis, hogy kerültek ide? Pont a börtön legaljába, pont a Csontfaragó cellájába? Rhys nem válaszolt, helyette felszegte a fejét és végignézett még egyszer az ismeretleneken. Majd megszólalt:
   - Üdvözöllek titeket az Éjszaka udvarában, vagyis inkább a börtönben. Habár igazán érdekelne, hogy hogy jutottatok ide be, először jobban örülnék, ha nem úgy néznétek a vendéglátóitokra, mint akik csak azért jöttek ide le, hogy megöljenek titeket. Mi nem támadunk, ha ti sem! – Az idegenek tekintetében megvetés csillant, nem hitték el, hogy egy szempillantáson belül megölhetnénk őket.
   - És ha már a vendéglátásnál tartunk az illem úgy hiszem, azt diktálja, hogy bemutatkozzunk. Én Rhysand vagyok az Éjszaka udvarának főura, ő pedig Feyre az Éjszaka udvarának főúrnője, a társam. – Kimérten bólintottam az ismeretlenek felé.
   A szőkehajú szépség előrelépett, aminek az őt védeni kívánó két harcos látszólag nem igazán örült.
   - Gondolom, hogy akkor meg kéne köszönnünk a vendégszeretet. Nagyon hosszú út áll mögöttünk, szóval kérlek nézzétek el, ha társaim egy kissé ingerültebbek a megszokottnál. – A lánynak olyan hangja volt, akár egy igazi királynőnek, de mégis barátságosnak hatott.
   - Én Aelin vagyok Terrasen királynője, és ez itt az udvartartásom.