A tükör túloldalán

17. fejezet

Feyre szemszöge:

   Pislogás nélkül, szinte transzba esve bámultam a földön heverő zafírkék köves gyűrűt. Nem tudtam levenni a szemem az ékszerről és arról a pontról, ahol percekkel ezelőtt még a párom szeretett anyja állt. Csorgó könnyeinknek és feltörő érzelmeinknek azonban most gátat kellett szabnunk, mert fontosabb feladatokra kellett koncentrálnunk. Könnyeim elapadtak és az utolsó cseppeket letöröltem a kézfejemmel, majd Rhyshoz fordultam.
   Kezembe vettem az arcát és halványan, szinte erőtlenül rámosolyogtam. Az ő könnycseppjei is kezdtek már felszáradni, de azt az egy-két még csillogó cseppet lecsókoltam gyönyörű arcáról. Könnyáztatta szempillái bámulatos fekete keretet adtak, a sírástól élénken csillogó ibolyaszín szemeinek, amikben most mintha teljes galaxisok kavarogtak volna.
   - Indulnunk kell szerelmem – suttogtam. – Anyád megmondta, hogy siessünk a könyvtár alá – nyomtam csókot ajkaira.
   - Nekem ez most nem megy! Én ehhez nem vagyok elég erős! Hamarabb végez velem az aggodalom, minthogy bármit is csinálni tudjak! Mi történhetett Velarissal? Miért nem volt itt? – ismét felzokogott. Most már új könnyek szántották végig az arcát. A távolból, mintha egy ajtó halk csukódására lettem volna figyelmes, Aelin kiment a szobából. – Ehhez gyenge vagyok Feyre! – sírta.
   - Nem vagy gyenge Rhys. Egyedül meglehet kevésnek érzed hozzá magad, de nem vagy egyedül! Én itt vagyok neked! Itt van az egész családunk és az új barátaink. Mindenki itt van és segítünk neked és egymásnak – mondtam és összekulcsoltam az ujjainkat.
   - Köszönöm Feyre! Olyan nagyon hálás vagyok azért, hogy itt vagy nekem! – szoros ölelésbe húzott és arcát a hajamba temette. Mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa zaklatott lelkét.
   Légzését az enyémhez igazította. Még egy utolsó mély belégzés után pedig elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézhessen szikrázó lila pillantásával, amiben a szomorú csillogás helyét most már átvette a hála ragyogása.
   - Köszönöm Feyre! – ismételte.
   - Én is köszönöm Rhys! – suttogtam.

   A csapatokat az egyik nagy társalgóban találtuk meg. Igazából nem volt nehéz a nyomukra bukkanni, eléggé hangosak voltak ahhoz, hogy csak a nevetésük alapján rájuk leljünk. Helion éppen Morral, Aelinnel és Lysandraval nevetgélt. Míg a fiúk valószínűleg a hódításaikról, fegyverekről és csatákról folytattak lelkes diskurzust. Úgy látszik Aelin nem avatta be a főurat abba, hogy nemsoká indulnunk kell. Sőt abba sem, hogy mi történt a kis szobában a bezárt ajtók mögött.
   - Sajnálom, hogy megzavarom a nagy mulatozást, de nemrég új információkra tettünk szert, amik szerint nincs értelme megvárnunk a könyveidet Helion. Szóval mi indulunk – mondta Rhys, de a szomorú tekintetek láttán még némi vigaszként hozzá tette –, legalábbis én meg Feyre. – Rhys már ismét a szokott magabiztosságával állt a többiek előtt. A szeme egy kissé élénkebb volt, mintha jobban ragyogtak volna benne a csillagok, de ezt senki nem vette észre rajtam kívül.
   - Akkor nem gond, ha mi még maradunk? – kérdezte Cassian.
   - Ha Heliont nem zavarjátok! – mosolyogtam a főúrra.
   - Tudod, hogy engem sosem zavarnak ezek a szexi illírek – vigyorgott át a válla felett Cassianra. Hangos nevetésben törtünk ki Helion kacérkodásán.
   - Nekem meg Feyrenek viszont tényleg mennünk kell. Fontos dolgunk akadt – fogta meg a kezemet Rhys és az ajtó felé kezdett húzni.
   - Én és Rowan viszont veletek tartanánk! – mikor Rhys egy kérdő pillantást vetett hátra a válla felett Aelinre a királynő csak elmosolyodott. – Az erősítés mindig jól jön.
   - Gyertek! Köszönjük a vendéglátást Helion! Te pedig – néztem Cassianra. – lehetőleg ne tegyél kárt semmiben, mert te fogod kifizetni!
   - Én sosem szoktam semmiben sem kárt tenni – ellenkezett az illír.
   - Hazug! – nevettem fel, majd Aelin, Rowan és Rhysand kíséretében kisétáltunk a társalgóból. Ki egészen addig az erkélyig, ahova még a délelőtt folyamán érkeztünk, hogy onnan egyből Velaris naplementében tündöklő városába vegyük az irányt.

   A városi házunk előszobájába érkeztünk meg. Úgy gondoltuk Rhyssal, hogy itt is megtalálunk mindent, amire szükségünk van, és csak ezért nem kell lemenni a folyóparti házhoz. Mostanában amúgy is rengeteg időt töltöttünk itt.
   - Nemsokára teljesen besötétedik és akkor felmehetünk a Szél házába. Ott van az a könyvtár, amiről anyám beszélt, ami csak a papnőké – magyarázta Rhys.
   - Gyertek adok nektek valami harchoz illő ruhát, mert fogalmunk sincs mi vár majd ránk odalent – vezettem fel őket az emeletre.
   - Még sosem voltatok a könyvtár legalján? – kérdezte Rowan.
   - De már voltunk lent, de annak teljesen más volt az oka. Ráadásul akkor még éltek odalent. Egy Bryaxis nevű lény, a megtestesült rémálmok szörnye. A háborúban egyezséget kötöttünk – mutattam a bal karomat körbefonó fekete szalagra. – Segített nekünk, de utána megszökött és mostanában nem sok időnk volt felkutatni őt. Szóval lehetne úgy is fogalmazni, hogy most vakációzik egy kicsit.
   A szobánkhoz érve én és Rhys beléptünk, Aelin és Rowan a küszöbön toporgott. Gyorsan kikaptam egy vékonyabb illír felszerelést a szekrényemből és Aelin felé léptem vele.
   - Szerintem majdnem egy méret vagyunk, tehát ez jó lesz rád. Ott a szomszéd szobában át is tudsz öltözni. Te pedig abban szobában Cassian dolgai közt biztos találsz valamit, ami jó lesz. Tíz perc és a földszinten találkozunk – mondtam és becsuktam az ajtót.
   - Tíz perc nem sok mindenre elég – somolygott Rhys. A nemrég látott szomorúság eltűnt a szeméből.
   - De arra pont elég, hogy felöltözzünk – mosolyodtam el párom arcát látva.
   - Kegyetlen nőszemély! – mondta és csókot nyomott ajkaimra.
   - Tudom – suttogtam neki vissza.

   Mind a négyünk illír bőrruhát viselt. Aelinre tökéletesen illet a ruhám, míg Rowanra Cassian felszerelése a vállánál kicsit bőnek hatott. Mind feszülten ácsorogtunk egyik lábunkról a másikra. A ma éjszaka sok féle képen végződhet.
   Rhys csak a kezét nyújtotta, nem szólt egy szót sem, de mind tudtuk mire gondol. Összefogódzkodtunk, majd meg is kezdődött a gondolatutazás. Közvetlenül a Szél házának a küzdőtere felett kezdtünk el zuhanni, de egy lágy mágiafuvallat lelebegtetett minket biztonságosan a földre.
   Aelin és Rowan szó nélkül indult meg, hogy magukhoz vegyék itt hagyott fegyvereiket, én és Rhys pedig még lent a házban felfegyverkeztünk. Én két mesteri tőr és pár kisebb penge megnyugtató súlyát cipeltem magamon, míg társam két illír karddal a hátán lépkedett.
   A lépcsőkön lefele gyorsan szedtük a lábunkat, míg az egyik fordulóban végre Aelinék is csatlakoztak hozzánk. Együtt folytattuk tovább az utunkat lefelé, egyenesen a könyvtár irányába. Bár a papnők ilyenkor már álltalában aludni szoktak Clotho a könyvtár főpapnője az asztalánál ülve írogatott valami papírra az elvarázsolt tollával. A papnő felpillantott a munkájából, majd a várt kérdéseket mellőzve bólintott nekünk, ezzel jelezve, hogy bemehetünk a könyvtárba, ahova csak a papnők engedéjével léphet be mindenki.
   - Megüzented neki, hogy jövünk? – suttogtam Rhysandnak.
   - Röviden és tömören felvázoltam neki a helyzetet, hogy miért is olyan létfontosságú nekünk az éjszaka közepén fegyverekkel bejönni a könyvtárukba. Ő pedig hála a Nagy Anyának egy igen kedves beleegyező levelet írt nekem válaszul, alig pár perccel az üzenetem megérkezése után – mosolyodott el halványan.
   Egyetlen szinten sem álltunk meg, célirányosan igyekeztünk a könyvtár legaljára. Érezhetően egyre mélyebbre ereszkedtünk a hegy gyomrába, a sötétség pedig sűrűn és komótosan kezdett el keringeni körülöttünk, amikor már csak egy forduló választott el minket a könyvtár legutolsó emeletétől. Az utolsó lépcsőfokokon megtett lépteink zaját szinte elnyelte a sötét, ami vakító volt.
   - Hogy is mondta édesanyád? A sötét megtévesztő lehet azoknak, akik nem ismerik a fény hiányát? – kérdezgetett Aelin. – A fény hiányán a remény hiányára gondol?
   - Meglehet – bólogattam.
   - Mind éreztük már azt, hogy nincs remény. Van, aki többször is. Tehát akkor a szerint, amit anyám mondott át kellene látnunk rajta, sőt igazából vezetnie kéne minket – méregette a feketeséget Rhys.
   Mintha csak meghallott volna egy varázsszót, vagy mintha meghúztak volna egy kart a sötétség életre kelt. Megnőtt, mintha mélyen beszívta volna a levegőt, hogy aztán határozottan kifújja azt. A feketeség helyenként ritkulni kezdett. Pár pillanat múlva felderengett egy félhomályos folyosó, aminek a falai a tömény feketeségből álltak.
   Nem mozdultunk egy lépést se. Előttünk egy folyosó, ami, ha minden igaz egy titkos szobába vezet, mögöttünk pedig a derengő tündérfényekkel egy megnyugtató könyvtár.
   - Hát, akkor csak előre! – mondta Aelin, majd megindultunk. Alig tettünk meg egy lépést a fentről érkező fényt elvágták. Egyszer csak megszűnt. A feketeség körbekerített minket, így csak egyetlen utat hagyott nekünk, szóval, ha úgy nézzük Rhys anyjának igaza volt. A sötétség tényleg vezetett minket.