A tükör túloldalán

14. fejezet

Feyre szemszöge:

   Bár a háború után rengeteget segítettünk a Tavasz udvarában magát a főurat mindig sikerült elkerülnünk. Visszagondolva ezt hatalmas szerencsének tekintem. Igazából még akkor sem vette a fáradtságot a személyes találkozóra, mikor elküldött minket és a további segítségünket visszautasította. Egy roppantul személytelen és igazán fagyos hangvételű levelet küldött el nekünk, aminek a lényege az volt, hogy nem akarja, hogy még több időt töltsünk el udvara területén.
   Nem láttam Tamlint személyesen a háború vége óta. Azóta, hogy azt az aprócska életmagot odaadta a páromnak, ezzel megmentve az ő és az én életemet is. El sem tudtam volna képzelni a világomat Rhysand nélkül. Olyan mélyen a részem lett, hogy mindenképpen belepusztultam volna a hiányába. De ettől megmentettek, Tamlin is megmentett. Meglehet, hogy tudat alatt ezt az adósságot próbáltam valami féle képen törleszteni azzal, hogy segítettem az udvarában rendet tenni, ami részben az én hibám, hogy úgy darabjaira hullott. Bár egyetlen cselekedetemet sem változtatnám meg a múltamban.
   Most pedig, hogy itt van szinte velem szemben, fogalmam sincs mit tehetnék. Kérjek tőle bocsánatot, vagy köszönjem meg neki? Az érzelmek túlságosan széles skálája folyt rajtam végig abban a pillanatban, mikor megláttam őt a lépcső tetején. Éreztem, hogy megfeszült az egész testem, így jobb megoldás híján a főúrnő maszkját kellett segítségül hívnom, hogy ne hulljak szét darabjaimra az érzelmek hulláma miatt.
   A szőke hajú férfi más hely hiányában csak a párommal szemben tudott helyet foglalni. Tekintete üres volt, mintha nem is igazán lenne jelen gondolatban. Közel van, de mégis mintha egy egész kontinens lenne közöttünk.
   - Most pedig, hogy minden udvar főura és segítője megjelent, bele is kezdhetünk ebbe a sürgősségi tárgyalásba – szólaltam meg. Hangom még számomra is színtelennek és távolinak érződött. De úgy látszott ez felkeltette az összes jelenlévő figyelmét, még Tamlin is felkapta a fejét.
   - Helion volt olyan kedves és megengedte, hogy használjuk a magánbirtokát a megbeszélésre. De a helyválasztásnak több szempontból is megfelel ez a hely, ezt majd kicsit később kifejtjük – ígérte Rhys. – Az előttetek megjelenő összefoglaló leír mindent, amit eddig tudunk a jelenleg fenyegető veszélyről.
   - Ez az a térkép, amire gondolok? – vonta fel szemöldökét Helion.
   - Igen, Erillea pontos térképe – mondta Aelin. – Ki tudnád ide nagyítani? – mutatott Prythian varázstérképére. Helion pár másodpercig tanulmányozta a térképet, ami egy másik világból származott, majd letette azt a karfára. Prythian térképe pár másodperc múlva megremegett, majd eltűnt és megjelent egy ismeretlen világ legendás kontinense.
   - A sötétség, ami most mindenkit fenyeget a mi világunkból származik, vagy legalábbis ott volt egy ideig. Hónapokon át kergettük a világunkban, de valahogy mindig kicsúszott a kezünk közül. Majd itt bukkantunk rá. – Rowan rámutatott a számunkra már névről ismerős Bogdano őserdőre.
   - Utolsó próbálkozásunkkor, amikor már azt hittük, hogy elkaptuk Bogdano szívében volt és elképesztő mértékű pusztítást végzett az erdőben. Azonban megint eltűnt, de csak azután, hogy megtaláltuk a búvóhelyét. Így követtük őt, ide a ti világotokba egy tükrön át – mondta Fenrys, és továbbra is az őserdő foltján tartotta a szemét.
   - Visszahoznád Prythian térképét? – szólt Aelin Helionhoz. Majd a térkép megjelent.
   - És ide érkeztünk meg, a Börtönbe, ahogy ti nevezitek – mutatott rá Lysandra a szigetre, amit még én mutattam meg a társaságak.
   - Az Ouroboros segítségével utaztak át a világok között – mondtam a főuraknak. A döbbenetet bár próbálták eltitkolni, nem sikerült. Mindannyiuk illatába belekeveredett a meglepettség eltéveszthetetlen aromája.
   - Szóval a lényeg, hogy nagyon keveset tudunk erről a valamiről. Pár dolog viszont biztos. Egy, eddig még egy tündér vagy ember sem halt meg a felbukkanása miatt. Legalábbis a mi világunkban. Kettő, nagyon, de nagyon öreg lehet. Hiszen tudott a tükörről, amiről még nálatok is csak elenyésző az adat, olyan régi tárgyról van szó. Na meg azokról az oltárokról és üstökről nem is beszélve, hát azok sem mai darabok voltak. És három, fogalmunk sincs, hogy mit akar a ti világotokban – mondta Aelin és a felsorolás közben a könyökeivel a térdére támaszkodva előre dőlt, hogy tüzetesen megfigyelje az összes szemlélőt.
   - Tehát ezek szerint semmivel nem vagyunk előrébb, mert ti semmit nem tudtatok meg! – szólalt meg Beron.
   - Ezt nem mondanám – ellenkezett a királynő.
   - Már pedig pontosan ezt mondtad. Egyetlen használható információt sem tudtál felmutatni, csak pazarolod az időmet! – mondta Beron és felállt a székéről.
   - Ülj vissza! – parancsolta Aelin és a szemében, mintha lángok lobbantak volna fel.
   - Te velem nem beszélhetsz így! – háborodott fel Beron és az ő tekintete is lángoktól parázslott. A terem levegője felmelegedett, de senki sem tudta volna megmondani, hogy ez Aelin vagy Beron műve-e.
   - De igazából beszélhet! – szólt Rowan, aki ahelyett, hogy székéből felpattanva kelt volna a királynő védelmére, csak kényelmesen hátradőlt, keresztbe tette a lábát és összefonta a karjait a mellkasa előtt. Beron megsemmisítő pillantással bámulta a tündérharcost.
   - Nem, beszélhet így velem! Én főúr  vagyok! – gesztikulált nagy vehemenciával a férfi, arca eltorzult a haragtól. Aelin száját pedig mosoly díszítette, mintha élvezné, hogy dühíti a nála sokkal idősebb tündért. Mintha célja lett volna, hogy kifordítsa önmagából az Ősz főurát csak, hogy jól szórakozzon eltorzult arcán.
   - Én pedig királynő! És veled ellentétben én még soha életemben nem hallottam rólad. Te azonban tisztában vagy azzal, hogy én ki vagyok és hogy mit tudok, de mégis ellenkezel velem. Szóval Biron most szépen ülj vissza, hogy befejezhessem a mondandómat, majd utána elszaladhatsz a felnőttek asztalától és nyugodtan kisírhatod magad a fiad vállán, aki úgy tűnik, hogy nálad sokkalta érettebb! – mondta a királynő és Rowanhez hasonlóan hátradőlt és keresztbe tette a lábát, két karját pedig a karfára támasztotta. Igazi királynő, aki elfoglalta a neki szánt trónt.
   - Beron – morogta a férfi.
   - Tessék? – vonta fel a szemöldökét Aelin és szemében az a bizonyos aranykarika szinte felizzott, a gondolatra, hogy sikerült újfent megaláznia a főurat.
   - A nevem Beron.
   - Sajnálom ezek szerint elfelejtettem – mondta és hangjában gonoszkodó él csendült. Mindenki tudta, hogy tökéletesen emlékszik mindenki nevére egyedül azért mondta rosszul, hogy ezzel is tovább feszítse a húrt az Ősz udvarának főuránál.
   Beron megszégyenülve visszaroskadt a székére és hatalmas csend lett úrrá az egész termen. Mindenki a királynőt figyelte, aki mozdulatlanul ült az egyszerű széken. Továbbra is úgy ült a kényelmes fa széken, mintha az a legfennhéjázóbb trón lenne. Mind tudtuk, hogy mire is vár. Beronra és arra, hogy megszólaljon.
   - Szóval felség, elárulná, hogy mégis mi az, amit megtudtak? – csikarta ki magából összeszorított fogai közül a mondatot a főúr, akit egy roppantul fiatal lánynak sikerült megszégyenítenie.
   - Hát, ha ilyen szépen kéred Biron akkor elárulom – mosolyodott el a királynő és egész udvartartása. Mind élvezték a kis színjátékot, ami a királynőjük rendezett. – Nem tudom, hogy a legendámban szerepel-e az, hogy világok között átutazva mentettem meg a sajátomat a valgoktól. Az összes létező világon át kellette repüljek, és minden egyes világok közti ajtót gondosan bezártam, ezzel megakadályozva, hogy a jövőben bárki is utazni tudjon a világok között – mondta.
   - Sikerült bezárnod az összes ajtót? – kérdezte Tarquin.
   - Igen, és éppen ezért olyan különös az egész. Hiszen elvileg mivel minden ajtó zárva van nem lehetnénk itt, de mint drága jó Bironunk is jól látja, itt vagyunk. A tükör egy olyan kaput nyit-e között a két világ között, amit nem lehet csak úgy bezárni, mert nem hat rá a mágiám, sőt igazából szinte senki varázslata sem. Valószínűleg csak annak a mágiája hat rá, aki éppen birtokolja azt – magyarázta a királynő és ismét előre dőlt, hogy könyökeit megtámaszthassa a térdén, állát pedig az öklére fektette.
   - Ezt nem igazán értjük – mondta Thesan.
   - Van egy egyellőre gyenge lábakon álló teóriám, de ahhoz, hogy ezt bebizonyítsam Helion segítségét szeretném kérni, mert Feyre említést tett nekem néhány nagyon jól felszerelt könyvtárról, ami az udvarod tulajdonában áll – mondta Aelin.
   -Szívesen segítek! Azonban olyan sok könyv van, hogy a lehető legkisebbre kell szűkítenünk a keresési réteget, mert még a könyvtárosok... - Helion elhallgatott. A mondata végét nem fejezte be, és mind értetlenül bámultunk rá.
   - Mi a baj Hel... - kezdtem, de mondatomat félbeszakította egy hatalmas erőlöket, ami végigsepert az egész palotán és az egész világon. Egy fekete mágiatenger tombolt végig egész Prythianen, és minden udvaron. Sötétséget, ősi és hatalmas, nagyon erős vad bűbájt hozva magával. Egyértelműen más világból való volt. Más világból, más időből származott, és szinte biztos voltam benne, hogy vegytiszta halál tombolt végig mindenen és mindenkin. Majd az első halállal átitatott hullámot egy második követte, ami már sokkal inkább bosszúvágy és gonoszság keveréke volt. Sötét és veszélyes mágia indák maradványai tekeregtek még mindig körbe mindent.
   - Ez mégis mi volt? – háborgott Beron, bár arca olyan sápadt volt, hogy azt hittem tündér létére elájul. Mindenkit megrázott a mágia, minden főúr természetellenesen elfehéredett és űzött tekintettel bámultak a kupola irányába, az ég felé, ami ugyanolyan ragyogó kék volt, mint mikor megérkeztünk.
   - Mintha elvettek volna valamit a lényemből – mondta Thesan és a mellkasára fektette egyik tenyerét.
   - Hát igen, pontosan ettől tartottam – mondta Aelin, fájdalom és mértéktelen fáradtság csillogott türkiz-arany szemében. – Egyre biztosabb sejtésem van arról, mi is lehet ez a valami, ami mindannyiunk világát fenyegeti – mondta határozottan. – Remélem, hogy mind tudtok harcolni, mert szinte biztos vagyok benne, hogy az előbb egy isten ereje söpört végig a világotokon.