Én, mint a középpont | BEFEJEZETT

Tizennegyedik rész

A verseny napja.
Izgatottam várom, mi lesz az eredmény.
Ma meghívást kaptam a Red Bull garázsába, hogy onnan szemlélhessem a versenyt. Igazán megtisztelő, el is fogadtam.

Reggel viszont kisebb sztrókot kaptam, mikor megláttam milyen cikkeket hoznak le az újságok.
Illetve pár barátom is küldözgette. Én csak ültem az irodámban, és bámultam. Az elmúlt három napban több fénykép készült rólam, mint egész életemben.
Feltűnésmentes akartam maradni, hát azt ezek után elengedhetem.

Az újdonsült titokzatos lány a Forma 1-ben. De vajon ki lehet ő? Esetleg valamelyik pilótának a barátnője? Sőt az sem kizárt, hogy valamely versenyigazgató egyikéhez tartozik. Vagy esetleg, még dolgozó is lehet. De mit keresne egy ilyen lány, ebben a sportban? Minden esetre, több platformon is megjelent a valóban gyönyörű lány.

Ettől függetlenül, hála istennek, de nem lettem se név szerint híres vagy sztár. Én ezeket nem bírom elviselni. Ezért nem vagyok megtalálható a social media-n sem. Így bárki kereshet, tudom, hogy a nevemre nem fognak rábukkanni. Minden esetre, úgy tartom fairnek, ha beszélek Michael-el. Ugyanis külön kértem, hogy ne jelenjek meg sehol.

—Michael, lenne egy perced?—kopogok az irodája ajtaján.

—Nem nagyon Lucy, de mond gyorsan.

—Lejött rólam egy pár újságcikk, illetve több fotó is kikerült rólam.

—Hát ez remek.—őrül őszintén.

—Nem Michael nem az. Szerettem volna a háttérben maradni. Név nélkül.

—A neved kikerült?

—Nem.

—Hát akkor szerencse. És most pedig ne haragudj, de versenynapon nekem ilyennel nincs időm foglalkozni.— nem is válaszolok már neki, csak elmegyek.

Sétálok a Red Bullhoz, hogy lassan elfoglaljam a helyem. Hátulról megyek be a garázsba, amit nagyon jól is teszek.

—Héj Luc!—kiállt a holland pilóta.

—Max. Mi a helyzet?—közelebb ragad magához. Ami kicsit meglep.

—Christian mondta, hogy az autó a te érdemed.

—Ugyan, dehogyis, a szerelőké, és a tiéd.—simítom meg vállát, s indulnék tovább.

—Nem Luc, tényleg.—húz vissza kezemnél fogva.—Köszönöm.

—Nincs mit, megköszönnöd. Fájt kimondani ugye?—nevetek.

—Piszkosul. Ne is szokj hozzá.—nevetünk össze.

—Sok sikert kívánok mára Max!

—Az kelleni is fog.

—Ugyan már.

—Nem, ez tényleg nem megy...—mondja, s először látok a szemében félelmet.

—Max! Ne csináld! Megvan benned minden ami kell egy világbajnoki címhez. Meglesz. Elkapjátok!

—Elkapjuk!—javít ki.— Minden ami innentől kezdve történik az a te győzelmed is.

—Szívszorító.—simítom meg arcát, mint egy gyereknek.— Az sosem baj, ha félsz.

—Én nem félek.

—Jajj Max, ezt ne nekem akard bemesélni. Tudod bele látok a fejedbe.—hülyéskedek.—Rettenetesen tehetséges pilóta vagy, csak ezt te túl szigorúan veszed, vagy inkább édesapád. Nézd Max, az sosem lesz az igazi, ha valamibe kényszer miatt nyújtod a 100%-ot. Inkább nyújts 99%-ot, de azt nyugodtan, teljes szabadsággal, s így meg lesz az. Én hiszek benned. Van benned valami olyan, valami olyan ami mássá tesz a többieknél. Csak légy alázatos Max, és hidd el ez kifog fizetődni.

—Köszönöm Lucy, nem tudom, ezeket a dolgokat honnan szedted, de mondjuk, úgy , hogy van benne igazság. Megfogadom a tanácsod, mert már látom, hogy milyen ember szeretnék lenni.—mutat rám.

—Mint én?—nevetek.—Légy inkább jobb!

—Nálad jobb ember a földön nincs. Egyszerűbb lenne megnyerni a versenyt, mint a te kérésed teljesíteni.

—Hát, akkor bizonyítsd be.—nyújtom a kezem. Ő csak nézi.

—Te akartad Lucy Moontrage.—megfogja a kezem, majd gondol egyet, s szoros ölelésbe húz.—Köszönöm, hogy vagy. Köszönöm, hogy itt.