Én, mint a középpont | BEFEJEZETT

Tizenhatodik rész

Felértünk az én szobámba, amit őszintén nem értek, hogy miért itt kell lenni. Charles feszülten áll, és mereng.

—Esetleg elmondanád mi a baj? Úgy azért könnyebb lenne megoldani.—próbálom megtörni a csendet.

—Honnan tudtad?—kérdezi a fiú.

—Mit Charles?

—Az autót. Pont úgy lett, ahogy mondtad. De bentről nem kaptam magyarázatot.

—Tehát már hiszel nekem?—nevetem el magam.

—Lucy! Kérlek, bocsáss meg. Egy bunkó voltam.

—Igen, az voltál Leclerc.—nevetünk össze.—Semmi baj, már megszoktam.

—Az volt az álmom, hogy világbajnok leszek a Ferrarival, a csapat már stimmel, de a bajnoki cím egyre messzebb van. Mióta leigazoltam egyre csak rosszabb, és csak szenvedünk. Fél éve vesztettem el az egyik legjobb barátom, előtte apukám, legelsőnek pedig Julest. És ennek ellenére, mindenki annyi mindent vár el tőlem. Meg a barátnőm is. Áhh... bocsánat, hogy ennyi mindennel traktállak.

—Ugyan, ez a dolgom.—fogom meg a vállát a velem szemben ülő fiúnak. Ez kissé kínos, így inkább le is veszem.—Nos, tudod amíg az emberek nem hajlandóak változni, addig a csapat sem fog. De ne aggódj, rengeteg időd van még, simán lehetsz a közeljövőben világbajnok, csak légy kitartó, és merj felszólalni. Másrészt pedig, az idő minden sebet begyógyít. Lehet azt érzed, hogy elmentek ezek az emberek, de tudd, hogy mindig veled lesznek. És ők a legnagyobb támaszaid maradnak.

—Az apukád. Ugye?—kérdezi.

—A szüleim.—javítom ki.

—Sajnálom.—teszi a kezét a kezemre, amire rögtön felkapom a fejem, és tekintetünk egymásba fonódik.

—Na és a barátnő?—veszem el a kezem, amint észbe kapok.

—Óh, igen. Na ez az én szégyenem. Kérlek ne ítélj el.

—Charles, ez a munkám, én nem tudok ítélkezni. Mond csak.

—Hát jó. Tudod már régóta együtt vagyok a barátnőmmel, de már annyira szokásossá vált, hogy az már unalmas. És szégyellem is magam nagyon, de meg is csaltam. Ráadásul az egyik jó barátnőjével. És nem tudom mit csináljak.

Kicsit ledöbbentem. Olyan ártatlannak néz ki ez a fiú, nem ilyen megcsalósnak. De megígértem, nem ítélkezem. Ráadásul át is érzem barátnője helyzetét, velem is ez volt.

—Nos, ha szeretnéd a barátnőd sosem csaltad volna meg. Sosem lett volna második opciód. Légy vele őszinte, mond el neki. Rossz lesz, fájni fog, de így is jobb, mintha mástól vagy ne adj isten a pletykáktól tudná meg.

—És Charlotte?— kérdezi, mire én csak értetlenül nézek rá, mivel nem tudom ki az a lány.—Oh akivel félreléptem.

—Hát őszintén. Szerintem a barátnődnek jobban fog az fájni, hogy ilyen barátnője van. Számomra ez abszurd. De ahogy érzed. Érzel valamit iránta? Vagy csak egy kis izgalomra vágytál?

—Az a baj, még magam sem tudom.

—Hívd el egy randira. És derítsd ki. Utána eltudod már dönteni, hogy ez csak egyszeri volt, vagy hosszútávú.

—Igazad van. Köszönöm Lucy.

—Nincs mit megköszönnöd.

—Te tényleg egy varázslatos, csupa szív lány vagy. Megölelhetlek?—kérdezi.

—Hát persze.—mosolyodok el. Majd a velem szemben ülő srác szorosan átölel. Fura, vagy nem is tudom, hogy mondjam. Olyan bensőséges érzés, ahogy egymáshoz simulva szuszogunk a másik nyakába. Majd olyan sokáig így teszünk, hogy ismételten kínossá válik.

—Hát...öh... én azt hiszem megyek.—mondja zavarodottan. —És elkezdem helyrehozni a dolgaim.

—Sok sikert.—mondom, és már csukja be maga után az ajtót.

Őszintén fogalmam sincs mi történt itt. Sőt ezt az egészet sem tudom hova tenni. A fiúk a legbunkóbbak voltak velem, majd hirtelen 180 fokos fordulatot vettek, és alig bírnak nélkülem létezni.

Épp ezen elmélkedem, mikor kopogást hallok az ajtón. Majd felkelek az ágyamból ajtót nyitni.

—Mit hagytál itt Cha...—de rákell jönnöm, hogy ő nem a korábban itt trécselő fiú.