Én, mint a középpont | BEFEJEZETT

Harmadik rész

—Először is had mutatkozzak be. A nevem Michael Masi és a Formula 1 versenyigazgatója vagyok.

—Nagyon örülök, én pedig Lucy Moontrage. És ennek a kávézónak vagyok a dolgozója.—nevetünk.

—Nagyon jó, humorod is van, ez kiváló. Nos mint említettem az állást. Lucy, mondanom sem kell, de megmentetted az életem, amiért hálás is vagyok, de ennek ellenére nem ezzel nyerted el figyelmem. Hanem kifinomult, tökéletes szakmai gyakorlatoddal. Mond csak tanultál pszichológiát?

—Igen, és le is diplomáztam belőle.

—Nagyszerű. Lucy, én ezt nem ajánlom, én kérlek. Kérlek arra, hogy dolgozz a Forma 1-ben.—pff, neki is jó a humora. Nevetek.

—Úristen, maga komolyan gondolja.—mikor realizáltam kissé lefagytam.

—De még mennyire komolyan. Az életemet adnám érte, és majdnem meg is tettem, de neked köszönhetően nem. Különleges lány vagy, és precíz. Kérlek, fogadd el az ajánlatom, szükségünk van rád.

—Elnézést, de vissza kell, hogy utasítsam.—sosem tudnám jól érezni magam, apukám miatt..

—Nem kell azonnal eldöntened.

—De én megtettem.— vágom rá határozottan.

—Lucy, kivételes áldás vagy, csak ezt még te sem fogtad fel. Itt a névjegy kártyám. Rajta találod, mikor vagyok elérhető az irodámban. Kérlek, ha meggondolod magad, gyere be.

—Rendben, köszönöm.—nem fogom, de különben sosem vakarnám le.

—Remélem nem utoljára látlak Lucy Moontrage.

S kisétál az üzletből. A kártyáját a zsebembe vágtam.
Kivételes áldás, én? Hát ezt ő is eltúlozta, ráadásul nem is kicsit. Este zárás után úgy döntök, kimegyek a temetőbe a szüleimhez. Erre fele nem ijesztő a temető ilyenkor sem. Kivan világítva, vagy kis lámpások vannak az úton leszurkálva.

—Szia anya! Szia apa! Jöttem mint mindig.—s fellélegzem. Egésznap tartom magam, hogy mindenki erősnek lásson. Közben rettenetesen gyenge vagyok. Két éve kaptam meg az utolsó kemoterápiámat, ugyanis rákkal diagnosztizáltak. De úgy néz ki, sikeres volt a kezelés, mert a daganat eltűnt. S azóta nem is jelentkezett. Az események hatására depressziós lettem. Amit annyira jól titkolok, hogy senki sem tudja. Honnan is tudhatná? Hisz úgy visszafogom ezeket az érzéseket.

Valamint anyáék halála után, újra próbálkoztam az öngyilkossággal, egy egész levélnyi altatót vettem be, de csak két napig masszívan aludtam. Úgy néz ki az élet nagyon megakar tartani.

—Képzeljétek, hosszú idő óta, most előszőr használtam a pszichológiát. Igaz majdnem meg is vakítottak, de mint látjátok, mèg mindig megvan mindkét elcseszett szemem. Oh és képzeljétek, továbbra sincs senki, és terhes sem vagyok. Nagyon meglepő mi?—fájdalommal tölt el, hogy ők már nincsennek velem, különleges kapcsolatunk volt, ami oda veszett.—Én csak, én csak büszkévé akarlak titeket tenni... de egyre kilátástalanabb az életem, és nem tudom mit tegyek.—török ki fájdalmas zokogásba.— Újra sokszor felmerül bennem a halál mámorító gondolata, de tudom, hogy ti nem ezt akarnátok. Csak úgy érzem, hogy ebben a gödörben, amiben most vagyok, csak lefele vezet út. Nincs semmi, semmi ami megmentene.— s ekkor zsebembe nyúlok egy zsepiért, de más akad a kezembe. A névjegy kártya, s ekkor hirtelen villámlik egyet. Kicsit meg is rémülök.

—Ez nem egy jel. Ugye? Ez nem lehet jel, apu, én ezt nélküled nem akarom.— egy fekete madárka száll a sír tetejére, s csak bámul. Majd csiripel egyet. Nem tudom, hogy pont ugyanez a madárka szokott engem meglátogatni, de ilyesmikkel vagyok körbevéve.

Ezt úgy értem, hogy zárásnál az ajtóban áll, s addig nem megy el, míg be nem zárok. A temető kapujától, pedig a sírig elkísér. Otthon, mikor szomorú vagyok, s rossz dolgokon gondolkozom, megjelenik vagy az ablakban, vagy a teraszon. Én hiszek a sorban, de a természetfelettiben kevésbé. Pedig sokak szerint, ezek lehetnek a szüleim is, akik vigyáznak rám.

—Ez kész vicc, azt akarja, hogy a Forma 1-nek dolgozzak. De én nem akarok.— s újra csiripel a madár.— Vagy kellene?— szintén csiripel, s közelebb száll hozzám. Remek teljes elment az eszem, egy madárhoz beszélek.

—Hagyjuk is. Vigyázzatok magatokra. Hiányoztok, és
szeretlek!— hagyom el a temetőt. S haza térek.

Otthon még igen sokszor megforgatom azt a névjegykártyát, majd sikeresen el is alszom azzal a kezemben, a kanapén.

De reggel mikor felkelek, óriási meglepetés ér. Ezt már magam sem tudom hova tenni.