Én, mint a középpont | BEFEJEZETT

Tizennyolcadik rész

Norris szája már nagyon közel volt az enyémhez, és majdnem ki is mondta, hogy megcsókolni. Megakart csókolni, és még valószínűleg én viszonoztam is volna, de hála istennek, megzavartak. Ugyanis Max hívott telefonon. Így pont egy olyan pillanatot zavart meg a csörgés, amit amúgy is megbánnánk, vagyis én biztosan.

Max csak tudni akarta, hogy felkeltem e már, illetve mindenemet összepakoltam e, mert fél óra múlva indulunk a reptérre.
A kínos helyzetet én próbáltam orvosolni.

—Nos. Szerettél volna valamiről beszélni?—kérdeztem.

—Öh...igen.—mondja csalódottan.

—Látszik, hogy van valami baj. Nem vagy formában.

—Az is. Nem találtam még meg a közös hangot az autóval. De Lucy, én szerethető vagyok?

—Tessék?

—Szinte az összes pilótának van barátnője, vagy komoly kapcsolata van, csak nekem nincs. Velem van a baj?

—Jajj Lando, nehogy ezt gondold. Annyian odáig vannak érted. Majd mikor eljön a megfelelő személy, vele leszel, vele akivel kell. Csak még úgy látszik, ez nem most van. De légy türelemmel.

—Olyan egyszerűnek hangzik.—sóhajtozik.

—Mert az is. Nem kell erőltetned semmit sem. Csak bírd ki egyedül, és majd eljön a te időd is.

—Köszönöm Lucy.—teszi a kezét a combomra.

—Igazàn nincs mit. Aztán kapd össze magad. De nekem lassan mennek kell.

—Maxel mész haza?—kérdezi gyanakodva.

—Igen, felajánlotta, és én rábólintottam. Kedves volt tőle, pedig anglia és monaco nem egy helyen van éppenséggel.

—Angliában élsz? Hol?

—Wokingban.—nevetem el magam, olyan szenvedélyesen kérdezte.

—Na hát, micsoda véletlen, hogy velem egy helyen.

—Valóban.—kuncogok.

Majd Norris elhagyta a teraszom, én pedig bementem és leellenőrizve mindent, elhagytam a szobám. A portán leadtam a kulcsom, ahol már Max várt rám.

Később felszálltunk a privát gépre, ahol meglepetésemre, csak ketten voltunk. A fiú elnézést kérve tőlem, de a fáradtságra hivatkozva elaludt. Kb 2 órát aludhatott, én addig megírtam pár aktát, és papírt.

—Még most is dolgozol?—ébred fel, és kérdezi rekedtes fáradt hangján. Èn csak mosolyogva rábólintottam egyet.

—Nos, ha már úgyis dolgozol. Beszélhetnénk?—kérdezte, én pedig rettenetesen megijedtem, miről akar beszélni.

—Persze.

—Kettőnkről akartam.—erre csak akkorát pislogtam, majd kiestem a székből. Be is csuktam, és letettem az aktákat. —Egyértelmű, hogy van valami kis kémia köztünk. Te is érzed ugye?

Nos, erre nem tudtam, mit mondjak. Mi lenne a helyes. Persze, én is érzek valamit, de nem akarok. Egy az, hogy érte dolgozok, tehát nem lenne túl etikus. A másik, hogy félek is belemenni akármibe is, főleg egy ilyenbe, akkora reflektorfény vetülne rám.

—Max, köztünk csak a közös hang van meg, ezért érezheted ezt.

—És ez nem jó alap? Nem erőltetek rád semmit, csak érdekel te mit gondolsz.

—Szerintem, ez egy szoros barátság alapja inkább.

—Nagyon határozottnak tűnsz.—neveti el magát. Azért jó, hogy nem veszi zokon.

—Pedig nem vagyok az Max. Nagyon nem. Én is érzek irántad, de kérlek, ez a munkám. Szerintem te is érzed, hogy ez nem lenne túl...

—Előnyös?—vág bele.

—Etikust akartam mondani. De ez sem rossz.

—Tudod mit Lucy Moontrage? Ha 3 verseny után is így gondolkodsz, megmarad a szoros barátságunk, de teszek érte, hogy meggondold magad.—nyújtotta a kezét, egy hatalmas önelégült mosollyal.

—Fogadjunk, hogy a bébivel fogtalak meg ennyire.—nevetem el magam, majd fogok vele kezet.

Ezzel jeleztem, hogy belementem a kis fogadásunkba. És őszintén, várom, hogy ebből mi sül ki. Rossz úgysem lehet.