Én, mint a középpont | BEFEJEZETT

Huszonötödik rész

Annyi időt töltöttünk együtt amennyi csak lehetséges volt ebben az 1 hétben. De továbbra sem aggódtunk, ugyanis a pandémiára hivatkozva töröltek még egy jó pár versenyt. Így tudtuk, hogy jóval több időnk lesz egymásra, mint az gondoltuk.

Majd pénteken el is repültem Münchenbe. Nagyon magasztos voltam, ugyanis még kocsit is küldtek értem, ami elvitt a konferenciára. Ha jól értesültem róla, akkor több csapat is ott lesz ezen eseményen. Mondjuk én a lehető legtávolabb állok a focitól, sőt még a focistáktól is. Annó közép suliban ők voltak a legmenőbbek, ez csak annyit jelentett, hogy egy szemétládák voltak. Össze-vissza kavartak az összes lánnyal, de sajnos én is bele estem ebbe a hibába.

—Bocsánat, esetleg megtudná mondani, hogy melyik az M3-as terem?—érintettem meg egy kidolgozott testű pasi hátát.

—Erre a pólóra írjam?—mutatott a pólómra. Először nem értettem mi történik, majd össze állt a kép. A füle be volt dugva, így gondolom nem hallotta a kérdésem, és azt hihette, hogy valami rajongó vagyok. Hát ritka sok esze van, nem tudom mióta néz ki úgy egy rajongó, mint egy ügyvéd kb.

—Bocsika.—vettem ki a fülesét.—Mégegyszer kedves. Az M3-as termet keresem. Esetleg nem tudod merre van?

—Azt hittem a takarítók tudják hova kell menniük.—na ez egyre jobb, kis híján majdnem pofán vágtam.

—Azt hittem a focisták fociznak, nem színészkednek. Hát úgy látszik mindketten csalódtunk.—ejtettem egy nagyon béna mosolyt, és sarkon fordultam. De csak egy fiú nevetését hallottam.

—Mi olyan vicces?—fordultam hátra, de ez nem az a fiú volt, akihez korábban beszéltem.

—Jajj bocsánat. Nem akartam hallgatózni...

—Csak mégis sikerült.—fejezem be mondatát.

—Ne haragudj. És a csapattársam miatt se.—lépett közelebb.—Egy kissé...—gondolkozott mi lenne a megfelelő kifejezés

—Bunkó? Tapló? Beképzelt? Arrogáns?—kérdeztem.—Jajj várj, van erre egy kifejezés, ja igen focista.—pillogtam bájosan.

—Fáradt. Ezt akartam mondani. De te egészen pikáns vagy. Mit keresel itt?

—Hallottad, megyek takarítani. Abba a rohadt terembe, amit már 10 perce keresek.

—Túl csinos vagy takarítónak.—mért végig.

—Már megbocsáss..—épp kezdtem volna a monológom, ugyanis nem szeretem az ilyesfajta ítélkezést, meg azt se ha végig mérnek mint egy darab húst.

—Elvan nézve.—ekkora arrogáns majmot.—Kylian Mbappé.—nyújtotta a kezét.

—Mekkora öröm.—ránéztem a kezére, majd vissza a szemébe, természetesen a kontaktlencsém bent volt. Ejtettem még egy szánakozó mosolyt, majd hátat fordítva ott hagytam. Eszem ágába sem volt megmondani a nevem.

—Nem kell a segítség?

—Nem kössz, megoldom.—vissza se néztem.

Végül meg is találtam a termet, ahol már igen sok ember üldögélt.

—Bizonyára te vagy Lucy Moontrage.—nyújtott kezet egy öltönyös magas férfi.—Én pedig Paul Hausen, a főszervező.

—Nagyon örülök.—ráztam vele kezet.

—Nos Lucy. Elárulom miért hívtunk ide.—mondta a német.—Van nekem egy nagy jó barátom; Toto Wolff, és ő ajánlott mint képzett és tapasztalt, valamint jól bevált pszichológust. És mivel, sportpszichológusnak vagy minősítve a Forma 1 által, így nekünk is tudsz segíteni. Áh ő itt a barátom—érkezett meg egy szintén öltönyös férfi.—Mauricio Pochettino, a Paris Saint-German csapat edzője.—fogtam vele is kezet, egy kedves mosollyal össze kötve.—Szeretnénk, ha kiválasztanál egy szimpatikus csapatot az előadásod után, és kipróbálnád velük magad. Tudod a focisták között nagyobb a súrlódás, mint a kerekek közt.

Később megtartottam az előadásom ennek a rengeteg embernek, és szétizgultam magam. Arról kellett beszélnem, hogy mi az én szakterületem, mit tudok hozzá tenni a csapathoz, és, hogy nem csak egy dili-doki vagyok. Annyira határozott voltam, és pikáns, hogy láttam több edzőn is, hogy felkeltettem a figyelmét.

—Lucy, lenne egy perce?—jött oda a psg edzője, a beszédem után.

—Hogyne.

—Szeretnénk téged. Vagyis én mindenképp szeretnélek a csapatomnak. Szükségük van pont egy ilyen lányra, csak ezt ők nem látják. Esetleg benne lennél a közös munkába?—kérdezte. Kis ideig gondolkodtam, majd beadtam a derekam. Kézfogás után elsétált, és ment utána két fiatalabb férfi is. Basszus őket ismerem, ők voltak a folyosón.

—Hát Lucy Moontrage, úgy néz ki nemsokára igen sokat fogunk találkozni.—kacsintott a korábban már bemutatkozó fiú. Hát ez remek, repesek az örömtől, és alig várom már. A lehető legironikusabb értelemben.