Én, mint a középpont | BEFEJEZETT

Harminckettedik rész

Januárban elkezdtem a francia csapattal dolgozni. Michaelnek nem mondtam semmi biztosat az ajánlatára, csakhogy végig gondolom. S megkértem, hogy ez maradjon kettőnk között.

—Nos, mi is itt a probléma?—kérdeztem az edzőtől a pálya szélén állva.

—Hát...—kezdte, de ekkor kiabálásra lettünk figyelmesek, s megfordultam, hogy lássam a történéseket.

—Anyádat!—üvöltött az egyik focista.

—Ne vedd a szádra az anyámat!—lökte meg a másik.

—Ne nyúljál hozzám! Hallod?!—lökte vissza.

—Héj fiúk, fiúk. Hagyjátok abba.—ment oda szétválasztani őket Kylian. S ekkor kirobbant a verekedés, az őrző-védő szent is kapott egy jókorát az arcába.

—Nos Lucy, ez lenne a probléma.—mondta nekem az edzőjük. Hát már mindent értek.—Így nem lehet bajnokságot nyerni.

—Hm.—fújtam ki a levegőt.—Ez egy hosszú és rögös út lesz.—s néztem a fiúkat, akik egyre csak többen verték egymást.—Nagyon hosszú.

Miután befejezték a bunyót, a stadion aulájában pontosabban a büfénél ültek, ittak, vagy jegelték valamilyüket. S az edzőjükkel nevetve érkeztünk meg hozzájuk, amire mindenki felfigyelt.

—Nos fiúk, igazán varázslatosan bemutatkoztatok ennek a kedves hölgynek. Nos, most had mutassam be én is a csapatunk új tagját.—mondta Mauricio, de belevágtak.

—Új csatár? —mondta az egyik, s elkezdett nevetni.

—Ja a te helyedre, hogy esélyük is legyen nyerni.—vágott vissza egy másik. S akit megsértett az a kezében lévő kis csomag jeget neki vágta az előbb felszólaló társának. Csakhogy én beállva kettőjük közé elkaptam azt.

—Nos, köszönöm Mauricio, de innentől átveszem.—dobtam vissza a jeget a pasinak, aki teljes elvolt képedve, mint mindenki más is.—A nevem Lucy Moontrage, és az én feladatom, hogy megoldjam ezt a káoszt, amit ti csináltok. Ha bármilyen kérdésetek lenne, az irodámban feltehetitek.—ejtettem egy mosolyt, s hátat fordítottam nekik.

—Héj szivikém, szingli vagy?—önteltkedett az egyik, s a többiek pedig csak bíztatták. S ekkor visszafordultam, s rátámaszkodtam arra az asztalra, ahol a pasi ült.

—Azt még megértem, hogy egy focistába nem szorult semmi értelem, de hogy némi helyismeret sem. Mondom az irodámban, szivikém.—utánoztam utolsó szavammal őt. Majd ismételten hátat fordítottam, s csak a hurrogásokat hallottam már.

Az irodámban nagyjából berendezkedtem, majd haza indultam. Az aula egyik sarkába egy csüggedő alakra lettem figyelmes. Kylian volt az, aki épp egy jeget tartott az arcához, s az ablakon bámult kifele.

—Van valami gond?—kérdeztem tőle, s ő csak ekkor vett észre.

—Oh Luc. Nem semmi.—hazudta, majd ismételten elfordította a fejét. Megsajnáltam őt, s reménykedtem, hogy elmondja majd, ezért leültem hozzá.

—Várj, had segítsek.—vettem ki a kezéből a jeget, s én jegeltem neki tovább.

—Köszönöm.—nézett hálásan a szemembe, mire elmosolyogtam magam. Egy kis idő után megszólalt.—Én nem erről álmodtam. Én azért akartam ebben a csapatban játszani, mert annyira összetartóak voltak. Erre a sok újonc mindent elront. Sosem leszünk így bajnokok.

—Ohh dehogyisnem.—tettem rá a kezem az övére.—Csak még összekell szoknotok. S ezért vagyok én itt, hogy ebben segítsek.

—Gondolod?—kérdezte bizalmasan.

—Tudom.—mosolyogtam egyet. Majd lenézett a kezünkre, mire én is észbe kaptam, s elvettem azt.

—Esetleg haza vigyelek? Hol is laksz?

—Megköszönném, a Four Seasonsba egyenlőre.

—Micsoda? Na ne. Egy hotelben laksz?

—Míg nem találok egy lakást igen, kissé még bizonytalan a jövőm. Tudod ingáznom kell majd két ország között.—mondtam kissé aggodalmasan. Ugyanis ez rettenetesen megterhelő, és fárasztó lesz.

—Csak egy ötlet, ne szedd le a fejem. De akkora az a ház, amiben élek, hogy bőven elférsz benne. Persze szigorúan csak addig, amíg nem találsz valami mást.—utánzott utolsó mondatával engem, amin jót nevettünk.—De most komolyan Luc, ha ezzel segítek neked, ezer örömmel. Addig maradsz, amíg csak szeretnél.

—Van vendég szobád ugye?—kérdeztem miközben a kocsijához sétáltunk. S ezzel a mondatommal tudattam vele, hogy elfogadom az ajánlatát. Egy büszke és önelégült mosolyt ejtett, majd szólásra nyitotta száját.

—Nem, a hatalmas házban nincs. Úgyhogy velem kell aludnod. Sőt rajtam kell aludnod.—nevetett, s válaszul csak meglöktem, majd én is elnevettem magam.

—Köszönöm.—néztem rá hálásan.