Én, mint a középpont | BEFEJEZETT

Tizenhetedik rész

—Na hát. Max Verstappen! Minek köszönhetem ezt a késői látogatást?

—Ellenőrizlek.—mosolyog el a fiú, az ajtómban.

—Hogy fellőtték e a pizsit?—nevetjük el magunkat.—Nos mint látod—mutatok végig magamon, amit ő szemmel végig kísér.—nagyon nem.

—Igen, úgy hallottam másra is számítottál.

—Max, dolgoztam. Tudod ez a munkám, hogy a pilótákkal foglalkozom.

—Mennyire közelről?—kérdezi. S hajol be az aurámba. Beszippantottam az illatát, s közben becsuktam a szemem. Jajj te jó isten mit csinálunk mi ilyen közel egymáshoz, a folyosón??! Kapok észbe, s a vállánál fogva berántom a szobámba, majd becsukom az ajtót.

—Hú... szenvedélyesebb vagy mint gondoltam. Vagy inkább hevesebb?—húzza ravasz mosolyra a száját a fiú.

—Max! Ne szórakozz már. Van valami célja is a jöttödnek?

—Oh igen! Jó is, hogy mondod. Az lenne a kérdésem, hogy volna e kedved velem haza jönni?

—Haza?

—Hát el innen, tudod. Hajnal 2-kor indulnánk.

—Max! Ugye tudod, hogy mi nagyon nem egy helyen lakunk?

—Nem vagy még monacói?

—Mi az, hogy még?

—Előbb-utóbb, a munkád úgyis kötelezni fog rá, hogy oda költözz.

—Hát én nem megyek sehova.—röhögöm ki. S jövök rá a komoly arckifejezéséből, hogy nem viccel. Mintha egy kést döftek volna a szívembe. A családom, az emlékeim, az életem és mindenem Wokingban van. Én erre nem vagyok sem hajlandó, sem képes.

Kicsit el is érzékenyülök. Mikor ezt a pilóta is észleli, reagál is.

—Jajj, Lucy, semmi baj. Ha valaki, akkor te megoldod.—ölel át. Mire nekem lefolyik egy könnycseppem.—És nem érdekel, hogy milyen messze laksz, ma együtt megyünk haza!—fog szorosabbra. Nem tagadom, nagyon jól esett a törődése.

—Köszönöm Max.—ő volt az egyetlen egy ember aki látott egy kicsit is elgyengülni.

Tizenegy után jártunk már, de még mindig nem bírtam aludni. Felvettem egy pulcsit, és kisétáltam a teraszra, szívni egy kis friss levegőt. Elmerültem a gondolataimban. Agyaltam azon is, amit Max mondott, agyaltam magán a fiún is. Azt hiszem kezdenek érzelmek kialakulni köztünk, mondjuk azt még nem tudom milyen irányúak.

—Most nem akarlak megijeszteni.—mondja egy hang mögülem, amire én felugrok.—De látom mindegy mit akarok.—neveti el magát.

—Nos ismetelten sikerült megijesztened.—nevetek én is.—Kedves Norris, mit keresel te itt? Megint?

—Barátok vagyunk nem?

—De?!

—A barátok szoktak beszélgetni.

—Az éjszaka közepén, az egyik teraszán, miközben a másik a pulzusával küzd?—harsanok fel óriási nevetésben.

—Különleges barátság.—magyarázza. Az biztos, gondolom magamban. Majd helyet foglalt mellettem.

—Nos? Most komolyan. Van valami?—kérdezem.

—Nem. Nem. Vagyis...—habozik.

—Mond.—mondom neki mosolyogva, mikor ő lehajtja a fejét búsan. —Héj, csak mond.—érintem meg az arcát, s ennek hatására rám néz. Pont teljesen bele a szemembe. Közben leteszem a kezem, és a brittéhez ér, mire ő finoman elkezdi piszkálni. Majd szépen lassan érdekesen de összefonódnak ujjaink, mi csak ezek mozgását szemléljük. Szépen lassan előszőr az én tekintetem vezetődik fel, és a fiút kémlelem, ahogy figyeli az ujjaink mozgását. Egyszer csak ő is felvezette a tekintetét egyenesen az enyémbe. Vészesen közel voltunk egymáshoz.

—Lucy, én megakarlak csó...

De nem tudja befejezni a mondani valóját. Hogy miért? Mert én közbe lépek. S ,hogy hogyan? Az majd kiderül...