Szerelemre ítélve - (Larry Stylinson ff )18+ - ideiglenesen visszatéve

7. Visszavágó

Máskor sem kellett a szomszédba mennünk egy kis szenvedélyért, de ez most olyan volt, mintha mindannyian szabadulni akartunk volna valamilyen tehertől. Én tudtam, számomra ki jelenti azt a terhet: Harry. A göndör veszélyes rám nézve, és erre annál a csóknál jöttem rá, amit azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Harry képes lenne komoly érzéseket kiváltani belőlem, ő pedig nem az a fajta, aki beérné velem. Ő maga mondta, hogy nem tudnám megadni neki, amire vágyik.

Bárcsak ismerném a vágyait!

Harry

Az első nap mind fizikailag, mind lelkileg kimerítő volt. Még a Közösségi házban lezuhanyoztam, hogy munka után be tudjak ugrani mindkét kávézóba. Meg is bántam, amiért csak ilyen egyszerű ruhába mentem, de nem tudhattam, hogy kapunk majd munkaruhát is. Liam szokásához híven dünnyögött, hogy bizony ő még egy ilyen napot nem fog végig csinálni. Nem azért tanult, és nem azért van pénze, hogy ilyen alja munkát kelljen végeznie. Szerintem, a fáradtság beszélt belőle, habár anélkül is van egy sajátos, urizáló stílusa. Niall csak Zaynt szidta, hogy milyen magasan hordja az orrát, pedig amúgy jó pasi lenne. Én pedig...hát, én inkább mélyen hallgattam.

Megfordult a fejemben, hogy bevallom Liamnek, mit tettem, de aztán meggondoltam magam. Nem lenne értelme összekapnunk egy ostoba, meggondolatlan csók miatt. Egy kicsit talán szégyelltem is volna a dolgot, amiért ilyet tettem. Nem Louis személye miatt, hanem azért, mert a barátaim most ellenségként tekintettek rájuk, és én meg ilyen hülyeségeket csinálok. Lehet gyerekes ez az egész, de valahol mégsem volt az. Az emberek évekig képesek haragot tartani egy apróság miatt, ahogy kapcsolatok is szétmehetnek hasonló butaság elkövetése okán, úgyhogy jobbnak láttam, ha megtartom magamban a dolgokat. Reméltem, hogy Louis is ugyanezt teszi majd.

Még hazafelé rendeltem normális vacsorát otthonra, és evés közben bűntudatom volt, amiért a másik három fiú nem tudott ebédelni miattunk. Annyi eszem sem volt, hogy legalább Louisnak odaadtam volna a megmaradt szendvicsem, amit magammal vittem. Tisztára, mint az iskolában. Kész, kabaré ez az egész. Mintha nem is a saját életünket élnénk, hanem visszarepültünk volna vagy tíz évet az időben.

Mondanom sem kell, hogy megint csak órákat forgolódtam az ágyban, mire végre el tudtam aludni. Louis, Louis, Louis. Állandóan ez zakatolt a fejemben. A hangja, a csókja, az érintése, a sokatmondó pillantása, a bántó, vagy éppen kedves szavai, mind-mind kezdtek az őrületbe kergetni. Egyszer még fel is keltem, és mérgesen az ágyra csaptam, mert nem akartam elhinni, hogyan volt képes ennyire beférkőzni a gondolataimba.

Reggel a szokott időben ott voltam. Ezúttal nem vártam senkire, egyenesen az öltözőbe mentem. Kerestem egy tiszta munkaruhát, és amikor az alsót magamra húztam, akkor lépett be a három álmos képű fiú. Mindegyik végigmérte a meztelen felsőtestem, de én csak Louis tekintetét kerestem. Amikor megtaláltam, ő rögtön el is kapta rólam, és egy jó reggelt mormogott, a többiek talán még azt sem, nem figyeltem. Sötét farmer, és ujjatlan, feliratos póló volt rajta. A haja ugyanolyan összevissza állt, de nekem nagyon tetszett. Sokkal jobban, mint kellett volna.

– Ha párban kell lennünk, ma veled leszek, Tommo – mondta Grant Louisnak.

– Felőlem – vonta meg az a vállát, miközben öltözködött.

Zayn szótlan volt, ahogy én magam is. Louis-val amúgy sem beszéltünk, mióta a csók után ott hagyott, Grant mindig úgy nézett rám, mint aki meg akar ölni, Zaynt pedig nem ismertem, úgyhogy inkább fogtam magam, és kimentem. Jason akkor dugta be a kulcsot az irodája ajtajába.