Szerelemre ítélve - (Larry Stylinson ff )18+ - ideiglenesen visszatéve

21. Szakítás

Máris előttem volt a kép, ahogy Harry kibilincsel engem az ágyhoz.

– Az első vendég nyakába zúdítom a kávét – jelentettem ki.

Harry felkacagott.

– Inkább csak az iroda zárját rontsd el, vagy valami hasonló.

– Kérésed számomra parancs! – kacsintottam rá, és márisalig vártam a munkaidő végét.

Már egészen biztos voltam benne, hogy nekem Harry Styles a végzetem.

Harry

Két hónap telt el, amióta Louis hozzám költözött. A kócos nem is sejtette, mennyi melóm volt abban, hogy minden tökéletesen működjön közöttünk. Azon a napon, mikor átadta a kívánságát, megfogadtam, hogy mindent megteszek a boldogságunk érdekében. Ez a mai napig így volt, és úgy érzem, napról-napra könnyebb.

Amikor túl voltam azon, hogy rábeszéljem, dolgozzon nálam, az első dilemmát a fizetése jelentette. Tudtam, milyen érzékeny erre a dologra, és komoly fejtörést okozott, mennyit ajánljak neki, ami nem túl kevés, de nem is sokalja majd. Úgy tűnt, sikerült jól belőnöm az összeget, mert egy zavart fejbólintással elfogadta.

Azt akartam, hogy mind a lakásomban, mind a kávézómban otthon érezze magát, ezért különböző trükköket kellett kitalálnom. Rögtön már az elején kisebb feladatokat bíztam rá, pl. rakja be a mosást, seperje le a teraszt, vagy hívja fel a szállítókat, és bármennyire is szerettem volna egész nap vele lenni, ilyen-olyan indokokkal leléptem, hogy ezzel is hamarabb a magáénak érezhesse a helyet. Ez így nem tűnik nagy dolognak, de számomra igenis az volt, mert fél órát alig bírtam ki nélküle, nem, hogy egy fél délutánt.

Aztán ott volt az étkezéses dolog, ami szintén nagy kihívást jelentett. Az első hónapban mindössze csak kétszer mertem elvinni étterembe, akkor is olcsóbb helyre, mert attól féltem, hogy a harmadik alkalomnál már ő akar majd fizetni. Később azt a hülye ötletet találtam ki, hogy este bőséges vacsorát készítettem, és elcsomagoltam másnapra, így délben azt ettük meg a kávézóban. Ekkor lehet sejtett valamit, hiszen nevetséges volt, hogy otthonról hozott kaját eszünk, de nem tette szóvá. Mindig vidáman falatozott velem az irodában... Na, és gyakran más egyebet is csináltunk mellette.

Alig vártam, hogy végre elutalhassam neki az első fizetését, mert utána már egy fokkal könnyebb volt. Titokban felhívtam a főiskolát, és megtudakoltam mennyi a tandíja, így ki tudtam kalkulálni mennyiből fog majd gazdálkodni. Ekkor elkezdtem csak úgy felhívogatni, hogy hazafelé hozzon már ezt-azt, vagy „véletlenül" az asztalon felejtettem egy csekket, és megkértem, fizesse be. Ezzel azt értem el, hogy úgy érezhette, ő is hozzájárul dolgokhoz.

A kocsimat már előszeretettel használta, ami gyakran gondot okozott nekem, ezért kitaláltam, hogy veszek magamnak egy másikat. Itt hibáztam először.

– Ez mi? – nézett a fehér terepjáróra.

Otthon a parkolóban álltunk, mert felhívtam, hogy nem kell értem jönnie, és kértem, várjon meg lent.

– Nem tudom. Megtetszett, és megvettem – feleltem könnyedén, hogy álcázzam a vásárlásom valódi szándékát.

Louis gyanakodva méregetett. Simán átlátott rajtam.

– Miért nem szóltál, hogy ne vigyem el a kocsid, mikor neked is kell? – kért számon azonnal.

– Micsoda? Nem, dehogy. Ezt nem azért vettem. Tényleg csak tetszett, és gondoltam, így praktikusabb is lesz nekünk – tettem hozzá, hogy némileg szépítsek a dolgon.