A kalóz átka (Befejezett történet)

1. Fejezet

Sziasztok. Vadiúj friss történetet hoztam nektek. Remélem, hogy elnyeri tetszéseteket.
Adella egy fiatal lány, aki egy furcsa világba csöppen és nem ért semmit. Nem szaporítom a szót tovább, kellemes olvasást kívánok hozzá 😊

Kezdetek

A nevem Adella, és azt hiszem egy álomba csöppentem, mert egy olyan kalózhajón vagyok, ahol csak állatok vannak. Két lábon járó, beszélő és ruhát viselő állatok. A hajó fedélzetén vagyok, vizesen ülök a padlón és körben állatok bámulnak rám. Ekkor a kis kör szétnyílt és egy nagy, magas oroszlán jött közelebb hozzám. Sörénye néhol kékesen csillogott és raszta típusú volt. Hátrálni se tudtam, mert akkor valamelyik állat lábának ütköztem volna, ezért inkább csak nyeltem egyet és reméltem, hogy hamarosan felébredek, de ekkor megfogta a karomat és felrántott. Ekkor jöttem rá, hogy ez a valóság és nem álmodom. Magával ráncigált a kabinjába, közben elkiáltotta magát, hogy a munka ne álljon meg. Leültetett egy székre és a fejemre tett egy törülközőt, hogy szárítsam meg magamat. Fenségesen nézett ki, ami nem csoda, hiszen ő az állatok királya. Miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy száraz legyen legalább a hajam, ő az asztal mögül figyelt. Mikor felnéztem a szeme arany színnel ragyogott és volt benne valami különös, ami miatt itt akartam maradni. Megköszörülte torkát és mély férfihangon szólt hozzám.

- Üdvözöllek. Az én nevem Jacobo.

- Adella Green vagyon.

- Örülök, hogy megismerhetlek. Tudod hol vagy?

- Nem.

Felállt és baloldalomnál lévő könyves polchoz lépett és egy réginek tűnő barna bőrkötéses könyvet levett, majd felém nyújtotta. Hol őt néztem, hol a könyvet és nagy nehezen a kezembe vettem és meglepődtem, milyen könnyű volt. Gyorsan kinyitottam és az első lapon egy fényképet találtam, mely ismerős volt, mert nekem is meg volt. Hirtelen felálltam és a könyv kiesett a kezemből. Erősen szorítottam a fényképet, mert nem akartam elhinni. Mi folyik itt? Jacobo még mindig ott állt mellettem és halkan szólt hozzám.

- Minden rendben?

- Nem!

A kezemet a homlokomra szorítottam, mert éreztem, hogy majd szétrobban és már éreztem, hogy el fogok ájulni, amikor valami halványan a szemeim elé úszott, de az olyan másnak tűnt, hogy engedtem a sötétségnek és a földre zuhantam. Nem tudom, merre járok csak azt, hogy sötét mocsaras helyen vagyok. Érzem a mocsár jellegzetes szagát, mely nem éppen kellemes. A lábam szinte beleragad, de megyek előre. Valami fényt látok nem messze előttem és mikor végre teljesen kiérek a mocsárból a szemem elé tárul egy hatalmas kalózhajó, mely már roncs. Közelebb szeretnék menni, de ekkor valami elkapja a lábamat és nem ereszti. Odanézve egy csontváz keze szorítja bokámat és nem akar elengedni.

- Engedj el!

Nem kapok választ, de nem is számítottam rá, mire elenged és hasra esek, arccal előre a nedves partnak. Nyögve ülök fel és törlöm le az arcomat és elájulok. Mikor felriadok, a hajón vagyok egy kis kabinban és az ágy mellett Jacobo ül és engem néz.

- Hogy vagy?

- Kicsit fáj a fejem.

- Beütötted. Későn kaptalak el és a fejed sajnos koppant, de nincs rajta dudor, mert megnéztem.

- Ó. Az jó. Miért vagyok itt?

Felállt és a kezét nyújtotta felém. Lassan csúsztattam tenyeremet mancsába és segített felállni. Kivitt a fedélzetre és a kormánynál megálltunk. Rám nézett és intett, majd elkiáltotta magát és minden állat, aki a hajón volt, megállt és felé fordult.