A kalóz átka (Befejezett történet)

2. Fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a második fejezetet, melyben meg tudunk egy titkot, melyet senki se tudott eddig. Persze a hajón ellenségből már is akad egy valaki, aki a tettek mezejére lép, de szerencsére minden helyre jön.
Kellemes olvasás kívánok hozzá 😊

A jel

Két hete vagyok már a kalózhajón és járjuk a Deliah tengert. Olyan hatalmas, hogy Jacobo szerint csak akkor lesz vége, ha bajba kerülünk. Nem értettem ezt, de remélem, hogy hamarosan partra érünk, mert nem egy ringó hajón akarok lenni, itt tartózkodásom alatt. Éppen a fedélzeten vagyok és nézem az elém táruló tengert, ahogy hullámzik. Észre se veszem, hogy a hátam mögött valaki szervezkedik ellenem és tervezi a halálomat. Jacobo megígérte, hogy mesélni fog az apámról, amikor megfelelő alkalom lesz. Eddig nem tette. A hosszú fekete hajam, lágyan szálldogál a szélben. Ruhámat is fújja a szél, de nem foglalkozok semmivel, mert az álom majdnem minden este ugyanaz, mint amikor idekerültem. A tengerben, ekkor meglátok egy hatalmas csápot és lassan felegyenesedek és hátrább lépek, de ekkor a csáp kitör a vízből és a hajóra dob két nagy ládát, de én abban a pillanatba ájulok el. Mikor legközelebb kinyitom a szememet, a kis kabinban vagyok, és a plafont látom meg. Lassan ülök fel és észreveszek egy cetlit, melyen az áll, hogy keressem fel a kapitányt. Nem értem, miért ájulok el állandóan. Ez esetleg egy mellékhatása annak, hogy ebbe a világba csöppentem? Felállok és megigazítom a ruhámat, majd elindulok, de a folyosón elkap az első tiszt és a nyakamnál fogva a falhoz szegez.

- Te kis semmirekellő! Mit akarsz a kapitánytól, he?

Megszólani se tudok, és érzem, hogy gyorsan fogy a levegőm. Próbálok kiszabadulni, de varjú létére nagyon erős. Érzem, hogy a lábam már nem érinti a talajt, de ekkor egy hatalmas üvöltést hallok és a földre zuhanok, a jobb tenyeremet a földön támasztom, a másikkal a nyakamat simogatom és köhögök, hogy újra levegőt kapjak. Kapkodva, de lassan a tüdőm megtelik levegővel. Mellettem a hajó séfje és próbál nyugtatni, mely kisebb-nagyobb sikerrel, de megy. Feltérdeltem és láttam, ahogy a varjú az életéért könyörög, de Jacobot ez nem hatotta meg.

- Hogy merted bántani a lányt? Milyen jogon tetted?

- Kérem, uram, bocsásson meg!

- Nem az én tisztem, ezért nem nekem kell könyörögnöd, de a büntetést megkapod.

Ekkor felém fordult és lehajtotta a fejét. Sírt, ami nekem furcsa volt, mert varjút még sohasem hallottam sírni és megdöbbentett a hangja. Károgás volt, de egyben földön túli hangja és kezdte sérteni a fülemet.

- Elég lesz! Nem bírom tovább hallgatni ezt a hangot!

Lassan felálltam és Jacobo mellé álltam. Megfogta a vállamat és enyhén megszorította.

- A kapitány azt mondta, hogy megkapod a büntetésed. Nekem az elég lesz, de ha még egyszer ezt teszed velem, nem foglak kímélni.

- Köszönöm.

- Grrr. Menj, tudod, kinél kell a büntetést kérned.

- Igenis!

Észre sem vettem, hogy csak ketten maradtunk a kapitánnyal és egymás mellett állunk. Egy pillanatra behunytam a szememet és felé fordultam, de elviharzott és még utána se tudtam szólni, mert olyan gyors volt, hogy mire kiértem a folyosóról már sehol sem volt. A fedélzeten rám néztek az állatok, majd visszatértek a munkájukhoz. Velem nem is foglalkoztak, már amit persze nem bántam, de mi van, ha esetleg direkt nem foglalkoztak velem. Erre nem most fogom megkapni a választ, ezért eldöntöttem, hogy felkeresem a kapitányt a kabinjában, ahogy kérte. Amint az ajtaja elé értem bentről fura hangokat hallottam kiszűrődni és féltem nehogy magában tegyen kárt. Kopogtattam, de nem kaptam választ, ezért nekirugaszkodtam az ajtónak, de nem sikerült kinyitnom. Nem tudom hányszor próbáltam, de a karom már nagyon fájt. Nem tudom milyen fából volt az ajtó, de nem engedett és már a könnyeim is folytak, de akkor is próbálkoztam. Most már kiabálni is kezdtem, remélve, hogy valamelyik kalóz meghallja.