A te szemeden át (Befejezett)

A remény

Igor pov.
Vladimir szülei egyenlőre elmentek, az apa nagyon kiborult, az anyja csak reszketve elbúcsózott tőle. Felvittem Vladimirt a szobába, hogy pihenni tudjon. Aludt néhány órát és evett egy kis levest, amit anya főzött. Már el is felejtettem milyen jól tud főzni. Évekig csak a gondozók főztek ránk ezért anya rég nem járt a konyhában. Az ágytámlának dőlve gyakoroltam az olvasást mikor arra eszméltem, hogy Vladimir az oldalamhoz ér.
– Mi az? — kérdeztem lehajolva hozzá.
– Valamiről beszélnem kell veled.
— Rosszul vagy? – simogattam meg a hátát.
— Nem, de szeretnék tőled kérni valamit. Hamarosan be kell költöznöm a kórházba és a jelek szerint ugyanakkor amikor a beültetésed lesz. – mondta mire, elkomorodtam. Végig mellette akartam lenni, ha a kórházba költözik, de a jelek szerint napokra el leszek tőle zárva. A pokolba!
– Kérek másik időpontot. – jeleltem és komolyan néztem a sápadt arcára.
— Nem! Azt nem engedem! Azt szeretném, hogyha újra látjuk egymást, halld a hangomat! – simította kezét az arcomra. Sóhajtva nyomtam egy csókot a homlokára, hogy elfogadom a döntését. Bármennyire is nehéz. Megváltoztatta az életemet. Kihúzta a függönyt a sötét szobámban és beragyogta az egész életemet. Fogalma sincs, hogy mennyire hálás vagyok neki.
– Szeretlek. – jeleltem mosolyogva. Megfogtam a kezét és egy csókot nyomtam rá, majd olvastam tovább, amíg ő pihent a mellkasomon.

Napokig csak aludt vagy a tolószékben ült. Egyre vékonyabb lett és az arca is beesett. Hiába a rengeteg alvás, a szeme és az egész testalkata úgy nézett ki mint, aki napok óta nem aludt. Anyám, amikor csak tehette megvizsgálta és injekcióval adta be neki az adrenalint, bár már nem hatott sokat. Beköltöztünk mind a ketten a kórházba. Engem felkészítettek a hallókészülék beültetésére, míg Vladimir pihent és várt. Bejöttek a szülei és egy kiadós zokogás után elfogadták, hogy a fiúk el fog menni. Azt mondjuk nem tudom, hogy én hogy fogadhattam ezt el? Talán meg kéne győznöm, hogy ez így nem jó, hogy van még remény... De miért mondanám ezt, ha egyszer én is tudom, hogy nincs semmi remény számára?