A te szemeden át (Befejezett)

Séták és hangok

Vladimir pov.
A keddi program szerint ki kell vinnem Igort sétálni a parkba egy tervezett útvonalon, amiről térképet is kaptam Mrs. Ross—tól. Mindig ugyanazon az útvonalon, ahol már kiismerte magát. Nekem a karomra kellett tennem egy piros, fehér keresztes karszallagot, ami jelzi, hogy egészségügyi segédmunkás vagyok. Igornak pedig van egy fehér botja, ami ugye a vakságát jelzi a járókelőknek. Felmentem a szobájába, már öltözött. Odaléptem és jeleztem neki, hogy itt vagyok.
— Mehetünk? — jeleltem a kezébe.
— Persze. Egy perc. – jelelte, majd én hátrébb léptem, hogy ki tudjon jönni. Ügyesen tájékozódik, ez biztos. Még engem is kikerült, pedig nem is álltam közvetlenül előtte. Csak akkor fogta meg a lógó karomat, amikor átléptem a küszöböt. Nem karolt belém mert az félreérthető lenne. A botot ügyesen használta és magabiztosan lépkedett. Az anyja elmesélte az egész életét. Először elveszítette a hallását, majd elveszítette a látását és plussz döfésként jött az apja halála is. Mind a ketten megjárták a poklot, de lehet, hogy még nem is másztak ki belőle.
– Leülhetünk, ha akarod? — jeleltem a kezébe mikor már fél órája sétáltunk. Csak biccentett és én elvezettem őt egy padhoz, ahol azonnal leült és csak bámult maga elé.
– Tudod, leírhatom ám neked, amit én látok. — jeleltem a kezébe. Erre megmerevedett, de hezitálva bólintott. – Pár méterre tőlünk van egy anyuka, épp a kisfiával játszik egy kék pokrócon. A kisfiú alig két éves lehet. Kis vonatos póló és barna rövidnadrág van rajta. A szőke haja alig látszik ki a focis baseball sapkája alól. Az anyukája csinos nő. Szerintem huszonöt éves lehet és a mosolya ragyog mikor a kicsit nézi. Az ujján ott csillog a jeggyűrűje. Kisautókkal játszanak. — jeleltem a kezébe. Láttam, hogy egy halvány mosoly jelenik meg a száján. Szerintem ezt élvezi.
— Mondd tovább! — mutatta. Mosolyogva folytattam a leírást. Mozgalmas volt a park így volt munkám bőven.