A te szemeden át (Befejezett)

Ne...

Igor pov.
Óvatosan levették a fülemről a tapaszt és mindenki elém állt. Anya felállt és felém sétált. Mik ez a kopogó hang? Hangok...A cipője lehet? Hallom ahogy kopog a cipője a padlón!
— Anya... – mondtam. Hallom a hangomat! Istenem, ez...Anya is teljesen ledöbbent.
– Kicsim... – szipogta. De hiányzott a hangja!  Nehezen felálltam mert kába voltam az altatástól, de odamentem hozzá és átöleltem. Oda tudok menni hozzá és hallom, hogy nevetve szipog!
— Istenem, hallasz engem? Tényleg hallasz engem? — kérdezte szipogva. De gyönyörű a hangja, könnyes szemmel bólintottam, hogy hallom. Vajon Vladimir hangja milyen lehet? Gyorsan oda kell mennem hozzá!
– Anyah! Hol van Vladimij?— kérdeztem mosolyogva. Kicsit béna volt a beszédem, de szerintem ezt helyre hozhatom még. Anya viszont erre megdermedt. Éreztem, hogy kiakar ugrani a szíve. A tenyerem a mellkasán volt. Rám nézett és az arcomra simította a puhe kezét. Az arca azonban már nem ragyogott. A szájára tapasztva a kezét ingatta a fejét és zokogva magához ölelt.
— Anya... Hol vany? — kérdeztem, nagyot nyelve. Összeszorult a mellkasom.
— Kicsim, annyira sajnálom. De...Ő nem tud jönni többé. — szipogta. Nem...Azt nem! Ne! Eltoltam anyát és remegve néztem rá.
— Hol vany? Hol?! Kélek!! —kiabáltam sírva.
— Kicsim...Vladimir ma reggel meghalt.
— Nem...AZ LEHETETLEN! Az én Vladim... Nem!
— Annyira sajnálom, leállt a szíve és nem tudták újraéleszteni...
— Nem! Nem! NEEEEEM! — üvöltöttem torkom szakadtából. Annyira, hogy bele is fájdult a fülem. Az orvosok semmit se szóltak. Tudták, hogy most jobb ha nem szólnak. Ez nem lehet a valóság, nem akarok olyan világot, amiben ő nincs ott! Így nincs értelme!

Este, amikor végre kiment belőlem a nyugtató, amit beadtak a sokkos állapotom miatt, átmentem az osztályra ahol azelőtt volt és megkerestem Dr. Tresure-t. Látni akartam őt. Adott egy kabátot és levitt egy terembe ahol hűtőkamra rendszer volt. Odalépett az egyikhez és kihúzta. Dermedten néztem. Ő volt az. Félve az orvosra néztem, aki csak bólintott. Odaléptem hozzá és megérintettem az arcát. Az arc, ami mindig elpirosodott ha hozzá értem, most falfehéren feküdt előttem. Mintha csak aludna... De nem tudom őt felkelteni már. Soha többé.