A te szemeden át (Befejezett)

Szüksége van rád

Igor pov.
Elment. Elment és azóta se jött vissza. Ugyanúgy itt hagyott, mint apa, a barátaim, az összes rokonunk. Nekem nincs semmi esélyem arra, hogy akár csak egy kis ideig is boldog legyek. Próbáltam faggatni anyát, mert eleinte azt gyanítottam, hogy kirúgta és elüldözte őt. Felforgattam mindent haragomban, ami a kezembe akadt azt a földhöz vágtam és üvöltöttem. Legalábbis azt hiszem. Anya akkor megszidott, hogy saját magamat veszélyeztetem, de nem érdekelt. Még másnap felfogadott egy új ápolót, de az még aznap ki is lépett, mert semmit nem voltam hajlandó csinálni, amit akart. Azt akartam, hogy hagyjon békén és, hogy Vladimir jöjjön vissza! Legalább, hogy elmagyarázza, hogy miért hagyott itt. Rosszul csinálhattam valamit? Megbántottam őt vagy megint bántottam, csak nem vettem észre? Az én hibám lehet az egész, de... Annyira vissza akarom kapni. Mellette végre úgy éreztem, hogy ember vagyok és nem egy élettelen báb. Hiányzik, hogy leszidjon ha szemtelen vagyok, hogy minden reggel behozza a kávém és megérezzem a lótusz illatát. A sétáink, amikor mindent leírt nekem, amit lát és elképzelhettem a világot. Eltelhetett egy hét. Nem hagytam el a szobámat, dolgoztam, ettem, feküdtem. Ez volt a napi rutinom. Akár régen, anya győzköd, hogy menjek el az orvoshoz, hogy megnézzék alkalmas vagyok e műtétre, de nem akarok elmenni. Csak egyedül akarok lenni a sötétben, hisz' így fogok meghalni is.

Vladimir pov.
Egy hete már, hogy hazajöttem. A szüleim örömmel fogadtak és igyekeztek kellemes időt tölteni velem. A kis húgom keményen tanult és varrt nekem egy új sálat, ami ment a kabátomhoz. Lassan beköszönt az ősz és lehűlt a levegő. Azonban volt egy kis gond. A szervezetem nagyon legyengült. Már kétszer is elájultam a héten. Az orvosom ágynyugalmat javasolt, de én adrenalint kértem. Nem fogok a szobám négy fala közt haldokolni, amikor a világ is itt van. Ültem a teraszon és olvastam mikor megcsörrent a telefonom.
– Mrs. Ross?
– Vladimir! Segíts...