A te szemeden át (Befejezett)

Ária

Vladimir pov.
Elvitték Igort a beültetésére, én pedig hanyattfeküdtem az ágyon. A kattogó gépek hangja és a csepegő infúzió volt a kórház zenekara. Amikor meguntam, nehezen feltettem a fejhallgatómat és Mozartot kezdtem hallgatni. A gyászmise a kedvencem. Mindig megáll ott ahol Mozart meghalt és utána már az a rész megy, amit befejeztek helyette. Gyönyörű és megindító az egész darab. Arra tértem magamhoz, hogy valaki megpaskolja a vállamat. A kishúgom állt mellettem. Lehúztam a fejhallgatót az egyik fülemről. Csak ahhoz volt erőm most.
– Szia... – sóhajtottam és az arcomra varázsoltam egy mosolyt.
— Szia! Nézd, azért jöttem be, hogy ezt megmutassam. — vett elő egy borítékot. Már fel volt bontva ezért könnyen kivette belőle a vékony lapot. Szétnyitotta és elém tette, hogy el tudjam olvasni. Felvették őt a divatsuliba, Párizsba.
– Óh, hugi. Nagyon büszke vagyok rád! – mosolyodtam el, és megsimogattam az arcát pár perc erejéig.
– Szerettem volna ha tudod. Nem fogom feladni! Soha! Amit te Igorral tettél az inspirált, hogy bármilyen akadályba is ütközünk csak törtetnünk kell tovább és akkor valami csodás születik. – mondta magabiztosan. Nagyon büszke voltam rá.
– Gyere ide! – húztam magamhoz egy ölelésre. Nem is lehetne itt jobb személy nála. Egyre nagyobb levegővételek közt szorítom magamhoz. Hallom, hogy szipog, amitől elszorul a torkom, ezzel még kevesebb levegőt tudok venni.
— Nem fogom feladni! — próbálta visszafogni a zokogását.
– Tudom. – suttogtam, és nagyon igyekeztem nem bőgni. Ha ő sír, nehezen állom meg, hogy rá kezdjek én is.
— Vigyázok anyáékra! Ígérem, nem fogom hagyni, hogy csalódj bennem! - szipogta.
– Tudom Mandy. De ne felejts el gyerek lenni, boldog lenni. Sose felejtsd el, hogy te vagy Mandy és vannak álmaid. Nem fogok messze menni, ott leszek mindenhol ha hívsz, és igyekszem vigyázni rátok. — néztem rá lágyan.
– Köszi. — szipogta nem állítottam le a zenét így hallottam az ária lassú, de lendületes ütemét ahogy lassan megy előre, mint a szívem dobogása. Végig tudtam, hogy nem fogok tudni elbúcsúzni, de igazából így akartam. Nem akartam, hogy Igor lásson meghalni és a szüleim sem. Ez az én feladatom, de egyedül se akartam lenni. A húgom viszont elfogadta minden döntésemet és együtt élt vele, de...Azt hiszem jobb ha ő sem látja. Nem akarom, hogy így emlékezzen rám.
— Hoznál nekem egy kis teát, kérlek? — kérdeztem, mire bólintva letörölte a könnyeit és kiment. Hátradöntöttem a fejemet, visszahúztam a fejhallgató felét a fülemre, és tovább hallgattam a melankólikus áriát. Aztán vettem egy, nagy levegőt és pont akkor mikor az ária megállt kiengedtem.