A Vörös Hold (BEFEJEZETT)

6.rész

Mark pov.
Igor intett, hogy maradjunk a helyünkön. Párom is mellé lépett és hallgatózott.
- Ki az? - kérdeztek.
- John vagyok! Markot keresem!
Erre felálltam és feltéptem az ajtót.
- Hacsak nem akarsz meghalni, legyél gyors.
- Jó nyugi! - tette fel kezeit védekezőleg - Tudom most a hátad közepére nem kívánsz, de egy levelet hoztam neked. Apánktól... - nyújtotta át.
- Vidd innen. - mondtam fagyosan. Ennek ellenére oda adta Thomasnak majd megfordult és elment. Párom érdeklődve nyitotta szét a borítékot, míg én csak unottan néztem a papírt.

"Kesves Mark,
Tudom, hogy sosem voltam az apád és nem is várom, hogy annak tekints engem, de egy verből vagyunk ezert szeretnélek látni, csak egyszer."

- Még mit nem! - ráztam a fejemet.
- Miért nem? - kérdezte a kedvesem.
- Ha eddig nem volt rám kíváncsi, most se legyen az!
- Mark... Én mar sose tudom meg, hogy az apám szeretett e vagy sem. - motyogta Vladimir. - Ha nem találkozol vele te se tudod meg. - mondta az öcsém. A terhesseggel együtt bölcsesség is jár?
- Jó, de Thomas is jön velem! - jelentettem ki.
- Azt kérned sem kell drágám. - nyomott egy csókot az arcomra.
- Ajánlom is... - dünnyögtem vállába fúrva fejem.
Eltelt pár nap. Mi ketten megindultunk a varosba, míg Igor és Vladimir hátramaradtak. Az öcsém hasa lassan akkora mint egy kisebb hordó. Ez egy jó nagy baba lesz. Vagy lehet ikrei lesznek, ami nem kicsit veszélyes. Remélem nem lesz semmi baja. Nagyon aggódom érte.
Hamarosan a varosba érkeztünk és megálltunk az apám farmja előtt.
- Nekem ez nem megy! - fordultam vissza, de Thomas elkapta karomat és menet irányba fordított.
- Nem-nem! Nem hagyom, hogy megfutamodj!
- Ez őrültség volt! Nem kéne itt lennem. Mikor utoljára itt jártam anyával, a felesége ostorral támadott meg minket!
- Mi?
- Azt hitte, hogy a boszorkány anyám itt akarja hagyni a sátánka fiát.
- Hat, most lehet, hogy más lesz. - mondta és bekopogott az ajtón. Nagyot sóhajtva vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Pont Otto nyitotta ki, orra csúnyán nézett ki még mindig.
- Hello. - mondtam büszkén csodálva a művemet. Csak arrébb húzódott, hogy bemehessünk.
- A társalkodóban várnak téged. - morogta. Megindultunk amerre mutatta és ott egy idősebb ember és nő ültek. A férfi szeme táskás volt és sápadt. De valamitől fogva, mikor meglátott szemei felcsillantak. Halványan mosolygott rám, de a nő csak fintorogva méregetett. Óvatosan felállt és elem sétált.
- Mark? Hűha, hogy megnőttél.
- Azt hittem csak azért hívod ide, hogy meggyógyítson. - morogta a nő.
- Tessék? - döbbentem le, Thomas pedig csak szemet forgatott. Az öreg rápirított az asszonyra mire az megsértődve kiment.
- Bocsánat Melinda viselkedése miatt! - sóhajtotta fáradtan.
- Milyen gyógyítás? - kérdeztem gyanakodva.
- Haldoklom. - válaszolta halkan.
- És nekem ehhez mi közöm van?
- Azt mondtam a feleségemnek, hogy gyógyítóként hívlak ide, hogy végre belemenjen, de sz igazság az, hogy.... Csak látni akartalak.
- Remek, most hogy láttál megyünk is! - indultam el, de Thomas ismét elkapta karomat.
- Mark! - szólt rám tekintélyt parancsolóan. Sóhajtottam egyet és visszafordultam az öreghez.
- Miért most? Csak mert haldokolsz? Ha nem történik meg látni se akarsz?
- Minden nap gondoltam rád! - lépett hozzám - Igaz nem szerettem anyádat, ahogy ő sem engem. De téged már akkor imádtalak, amikor anyád ki jelentette várandós! Ő kért meg, hogy ne keresselek, mert az mindünknek csak a vesztét okozná... Aztán egyszer őt hívtam mert John beteg lett és tudtam, hogy ő segíthet. Amikor megjött megláttalak téged mögötte... Olyan szép voltál, hogy el se hittem, hogy az enyém vagy. A feleségem azonban rájött a dolgokra.
- Gondolom nem díjazta, hogy felszarvazták.
- Nem volt semmilyen szarvazás. Még az esküvőnk előtt találkoztam anyáddal, csak ő ezt nem hitte el.
- Oh! - pislogtam nagyokat.
- Azután nem bírtalak kiverni a fejemből. Ezert mivel a végrendeletembe nem vehetlek be, kérlek ezt fogadd el. - mondta és a kezébe adott egy szép dobozt.
- Mi van benne? - néztem csodálkozva a szépen megfaragott és arany mintákkal festett darabot.
- Azt majd később megtudhatod, de ez a tied. - mondta mosolyogva. Csak néztem. Mar a doboz maga is gyönyörű ajándék volt.
- Ezt nem...
- Kérlek, fogadd el. Lehet ez az utolsó amit életemben adhatok neked.
Sóhajtottam egyet és átadva a dobozt Thomasnak óvatosan megöleltem az öreget.
- Köszönöm, Anthoan!
- Én köszönöm, fiam.
Szegény remegett és amennyire tudott magához szorított. Zavartan álltam és hagytam neki, mert nem tudtam mit tegyek. Thomas csak mosolyogva nézett minket majd miután elvaltunk, mint valami villámcsapás, bejött az asszony.
- TE! - sipákolta - Hogy volt merszed megütni az én kicsi Ottomat!?
- Ő támadt meg engem. Nem tehetek róla, hogy rosszul nevelte.
- Pimasz kölyök! - emelte kezét, hogy megüssön, de Thomas elkapta csuklóját és ellökte a nő kezét - Mit gondolsz ki vagy, hogy hozzám érsz?! Senkiházi szolga!
- Szabad ember vagyok és nem engedem, hogy bántsa a kedvesemet.
- Én pedig nem hagyom, hogy sértegesse őt! - öleltem meg párom, reszketve a vissza fojtott dühtől. Ezt látva derekamba karolva húzott magához közel. Az asszony mar megint sipított volna valamit, de a férje leállította.
- Elég legyen!
- Miért véded ezt a kis fattyút?! Egy boszorkány fia!
- Egy ártatlan, okos nő fia!
- Na persze!
- Ne becsmérelje az anyámat! - morogtam - Igen is jó ember volt! Sokkal jobb, mint amilyen maga!
- Milyen jogon bírálsz te engem?
- Maga a saját férjének sem hajlandó hinni és konok módon ragaszkodik, hogy magának van igaza! Az ilyen emberektől rosszul vagyok.
- Takarodj a házamból! - mutatott az ajtóra, én pedig gúnyosan elmosolyodtam.
- Ezer örömmel.
Mind a ketten kimentünk és felsóhajtottam.
- Ez nem is volt rossz!
- Szerinted? - öleltem át karját - Haza akarok menni...
- Tudom, gyere.
Megindultunk hazafelé, folyton a dobozt nézve. Mi lehet benne? Forgattam egy darabig és néha óvatosan meg ráztam. Nem tudtam mi lehet benne, de nagyon kíváncsi voltam. Mikor pedig végre visszaértünk a házhoz az öcsém mar lent várt.
- Már azt hittem soha nem értek vissza!
- Minden rendben ment, te hogy vagy?
- Éhesen. - felelte szendén mosolyogva, ami megnevettetett. Főztünk vacsorát és a kismama is elégedett volt. Igor kint volt és ha jól láttam fát vágott míg az öcsém könyökölve figyelte. Látszott rajta, hogy tetszik neki, amit lát. Mert időnként szerelmesen felsóhajtott és nagyokat pislogva figyelte a félmeztelen párját.
- Befejeznéd? Mar csorog a nyálad. - mondtam nevetve és letöröltem a száját.
- Bocsi, csak annyira... - sóhajtotta mosolyogva.
- Tudom helyes meg minden, de most már elég.
- Hiányzik. - biggyesztette le ajkait.
- Mire gondolsz?
- Nem ér hozzám, nem ölelget, alig bújik hozzám.
- Várandós vagy, szerintem csak fél, hogy bánt téged.
- De nekem ez így nem jó! - mondta hisztisen, ami meglepett. Értem én, hogy hormonok, de elég hisztis lett mostanság.
- Elég! Hisztizni nem kell!
- Jó na! - durcázott be, én pedig arcomat masszíroztam.
- Oké... Akkor nem is mondom, hogy csináltam neked pudingot! - fordultam el tőle féloldalasan.
- Hé! - fordult utánam. - Ne már! - kapta el a karom mire felnevettem.
- Gyere te durcás gyerek! - húztam magam mellé és mosolyogva simítottam hasára. Hatalmas volt. Próbáltam meditációba merülni hátha megérzem az apróság lelkét. Lassan vettem a levegőt és csak is rá koncentráltam. Úgy éreztem magam, mint aki víz alá nyomtak.
- Te ki vagy? - kérdezte egy csilingelő hang.
- A bácsikád vagyok édesanyád testvére.
- Mama? Hol van?
- Hamarosan megismered.
- De mikor?
- Amikor úgy döntesz, hogy kijössz. - mosolyogtam.
- Én is! - hallatszott egy másik kis hang.
- Mi?
- Én is látni akarom a mamát! - kurjantotta, én pedig hátra heköltem.
- Mark?
Ekkor tértem magamhoz és az öcsém arca volt előttem. Aggódva nézett és a fiúk is ott voltak.
- Van egy jó és egy rossz hírem... - fogtam fejemet.
- Hogyan?
- Baj van a babámmal? - kérdezte ijedten.
- Nem, dehogy! - nyugtattam meg kezeit fogva - A jó hírem az, hogy makk egészségesek!
- Mi ez a többes szám?
- Ez a másik dolog... Mostantól amit eddig végeztél kisebb házi munkákat megtiltom, hogy folytasd!
- Mi, miért?
- Mi folyik itt Mark? - idegeskedett Igor.
- Ikreitek lesznek!
- Te... Tessék? - kérdezte a hasára simítva.
- Ketten vannak. Mondjuk most már nem furcsállom, hogy ilyen nagy hasad van.
- Istenem... - motyogta Igor.
- De... Ez miért rossz hír? - kérdezte Vladimir aggódva.
- Mert ez ritka és nagyon veszélyes is egyben. Nem kis kockázattal jár a szülés, de tekintve, hogy milyen jól viselted eddig a terhességet... Bízom benne, hogy nem lesz baj.
- Mellette leszek, egészen a végéig. - mondta Igor az öcsém vállaira terítve egy takarót. Öcsém pirulva mosolygott és hasát cirógatta.
- Két babám lesz... - emésztgette. Arra azonban senki sem számított, hogy a két apróság meg aznap éjjel úgy döntött, hogy megérkezik közénk. Öcsém hangosan sírva markolta lepedőjét.
- Istenem! Istenem! Segítség! - sikította fájdalmasan.
- Semmi baj! - törölgettem arcát a vizes ronggyal - Minden rendben!
Kizavartam a fiukat és csak mi ketten voltunk a szobában, ahol megindult a vajúdás. Jó pár órán át szenvedett, de nem mozdultam mellőle.
- Mark... Istenem kint van már? - sírta.
- Mindjárt! Nyomj egy jó erőset!
- Nem megyh!
- Menni fog! Erős vagy!
Vett egy csomó nagy levegőt majd egy nagyon hangos sikítást követve végre a kezembe csusszant az apró kis emberi lény. Aki hangosan ordítva adta tudtunkra, hogy él. Vladi fáradtan dőlt el, de egyből újra felkiáltott. A második baba úgy néz ki nem akart többet várni. Ő mar egy perc alatt megérkezett közénk. A sírásuk betöltötte a levegőt. Öcsém szaggatottan vette a levegőt, míg én gyorsan megmosdattam és bebugyoláltam a két picit.
Addig el nem hallgattak, amíg testvérem mellkasára nem tettem őket. A bal karjába vette az egyiket, a jobba a másikat. Két kisfiú volt, az egyik szőke, a másik fekete hajú.
- Istenem... - motyogta szipogva. Óvatosan magához ölelte az apróságokat. Meg nekem is kicsordultak a könnyeim. Kimentem a fiúkert.
- Drágám! - sietett Igor izgatottan az ágyhoz, de mellette megtorpant.
- Bemutatom a fiaidat. - suttogta testvérem. A fekete hajú úrfi lerogyott az ágyra és a jobb kezét a szőke babara tette aki pici pracliját az édesapja ujjara szorította.
- Teljesen rád hasonlít...
- Ő pedig rád. - mutatta a másik picit is. A kis szőkeség lehunyt szemekkel pihent. A fekete hajú viszont kíváncsian leskelődött hátha meglát valami érdekeset. Thomassal mosolyogva néztük őket, ahogy Igor arca egyre jobban torzul el a visszafojtott sírástól.
- Engedd ki, te majom. - mondtam nevetve mire a felnőtt férfi zokogni kezdett és átölelte a családját. Fejemet rázva pillantottam páromra, aki csak nevetve nézte barátját.
Olyan édesek voltak. Főleg mikor a kicsik is elsírták magukat az apjukkal együtt.
- Naaa! - suttogta lágyan Vladi és csókot nyomott homlokukra. Az apuka is és a kicsik is lassan elhallgattak és az apróságok mar szundikáltak is tovább.
- Drágáhim... - ásította fáradtan és laposakat pislogva nézett le rájuk.
- Ideje pihenned, addig mi lefektetjük őket. - vettem karomba a fekete hajú kicsit. Igor átvette a szőke kicsit és hagytuk, hogy az öcsém aludjon egy kicsit.