A Vörös Hold (BEFEJEZETT)

18.rész

Evolet pov.
Felvittem Karait. Elliot nagyon nagylelkű, hogy rábízatta a kisfiát. Mégis valahol ott motoszkál bennem, hogy ez nem helyes. Sajnálom szegényt, amiért ezeket kellett átélnie. Lenéztem az ártatlan, édes kis apróságra. Egy ilyen kapcsolatból, ilyen történetből egy ilyen imádni való kis teremtmény született.
- Nem tehetsz semmiről, nem te akartad ezt az életet. - cirógattam pufi arcát. Elkapta a kezemet. A két kis praclijával elkapta az ujjaimat és játszott vele. Annyira imádni való.
- Szeretlek. - pusziltam meg a homlokát.
- Hahó! Én vagyok az apuka! Én is kérem a részem! - jött be Ursul.
- Te is megkapod, ne aggódj. - fordultam felé és nyakába karoltam - De te máshova kapod.
- Oh... Akkor gyorsan tegyük agyba ezt a cukiságot!
- Ne légy türelmetlen. - kuncogtam. A pici a karomban egyszer csak elkapta Ursul ruháját, aki mosolyogva simogatta a kicsi ujjait.
- Egy kicsit elrabolom anyát, jó? - mondta neki.
Letettük a kosárkájába majd mi is az agyunkba mentünk. Ursul szenvedélyesen hajolt ajkaimra, amit nem győztem viszonozni neki. Hamar megszabadított a ruháimtól és önmagát is. Egész éjjel egymást kényeztettük és csak hajnalban sikerült elaludnunk. Felemelő érzés volt vele újra együtt lenni.
- Megnézem a kicsit. - ültem volna fel, de visszahúzott.
- Csak még öt percet!
- Sietek vissza, majd utána. - csókoltam ajkaira.
- Grr... - morogta nem tetszően.
- Ne légy gyerekes!
- Nem vagyok! - dünnyögte, amin csak a szemeimet forgattam. Felvettem a köntösöm és Karaihoz siettem. A picike bebugyolálva, édesdeden szundikált. Óvatosan megigazítottam és nyomtam egy puszit a buksijára. Ajkaimon egy szelíd mosollyal lépdeltem vissza páromhoz, aki türelmetlenül várt.
- Itt is vagyok. - bújtam be mellé és nyakába karoltam, de kibújt onnan - Mi a baj?
- Nem szép és butaság, de szerintem irigy vagyok a kicsire. - mondta mire döbbenten meredtem rá.
- Te féltékeny vagy alig pár napos babára?
- Igen...
Meglepődve néztem rá, de nem bírtam sokáig. Hangosan nevetve terültem el az ágyunkban es nem bírtam abba hagyni.
- Ez nem vicces!
- De az! Gondolkozz egy kicsit! - mar fuldokoltam a nevetéstől.
- Na megállj csak! - vetette magát rám és csikizni kezdett, ettől pedig még hangosabban nevettem. A nagy hahotázást és birkózást a pici sírása zavarta meg.
- Gyere! - intettem és mind a ketten kimentünk hozzá. Apró ökleivel a levegőbe ütött, míg husis lábával rugdosódott. Felvettem, de át is adtam Ursulnak.
- Na, na, na! Nem kell sírni, itt vagyunk. - ölelte át. Nagyokat hüppögve szorította magához felsőjét és arcát mellkasába fúrta.
- Na? Meg mindig irigy vagy? - kérdeztem mire Ursul megingatta a fejét.
- Meg mindig cukibb mint én, de nem tudok haragudni érte.
Bólintottam és mindkettejüknek adtam egy-egy puszit.
- Szeretlek titeket. - mondtam mosolyogva.
- Mi is téged. Ugye, kicsim? - dugta az orrát a kicsi arcába, aki felnevetett. Boldogan teltek a napok és a hetek.
A kicsikénk sokat aludt és játszott. Mozgékony volt, különösen ha lekerült a pelus. Mikor elfordultunk új pelusért addigra Karai fogta magát és elmászott. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan nő.
- Hékás! Hova, hova? - mentem utána. Bemászott egy takaró alá, de a kis lábai és popsija kilátszott. Óvatosan megfogtam derekánál és felvettem.
- Kis rossz csont! - dörgöltem össze orrunkat.
- Mi az? Megint elmászott? - jelent meg anya.
- Be a pokróc alá!
- Oh, szóval az övé ez a cuki kis popsi!
- Bizony! De itt az ideje eltakarni! - adtam rá a ruha darabot. Pár perc múlva le is higgadt. Ez idő alatt Fenaék nagyban rendezték át a szobájukat, hogy baba biztos legyen. Mar akkora volt a hasa mint egy kisebb hordó. Gyakran nekem kellett segítenem felállnia, amikor a párjainknak dolga volt. Addig pedig Willen és Karaion gyakorolta a gyerek nevelést.
- Szóval így hajtod be a pelenkát és ha rugdos elkaphatod a lábát.
- Biztos, hogy rugdosni fog, de végre nem a lépemet.
- Igaz. - mosolyogtam rá. Mostanság elég eleven lett a pici neki és ezt rúgással fejezi ki.
- De ilyen cuki is lesz? - csikizte meg Karai pocakját, aki nevetett.
- Minden bizonnyal. Bár, ha engem kérdezel minden anya a saját gyermekét látja a legédesebbnek és legtökéletesebbnek.
- Igaz. Ezen nem lehet vitatkozni. A külső nem minden. Én mar csak tudom.
- Tényleg, már akartam kérdezni! Mi történt Luca arcával?
- Még gyerekkorában történt... - kezdett bele - Megtámadták őket.
- Oh, sajnálom.
- Nem zavar, én vak voltam, nem hittem, hogy valaki szeretni fog.
- Vak? - lepődtem meg és még Karai is eltátotta ajkacskáit.
- Igen... - hajtotta le a fejét - Anya és Mark bácsi éveket töltött el azzal, hogy keressenek valami gyógymódot.
- Ahogy én látom sikerült.
- Igen. - nevetett és becsukta a pici száját. Gyermekem elkapva kezét húzta magához és ölelte át.
- Aranyos vagy, kicsi. - mondta nevetve majd visszatotyogott a szobába.
- Te pedig gyere! Ideje csicsikálni. - öleltem magamhoz a picit. Vállamra hajtotta fejét és onnan nézett fel rám bogár szemeivel. Ez a kicsike emberke... Ilyen voltam én is és azelőtt anyám is. Érdekes dolog az élet. Ez az élet körforgása, mégis olyan furcsa.
- Sziasztok! - jött le Ursul és átölelt minket úgy, hogy a kicsi legyen kettőnk közt. Így melege lesz és hamar elalszik. Szerencsére ez össze is jött. Pár percen belül már mélyen szundikált is.
- Ééés... Elaludt. - suttogtam mosolyogva és betakargatva elindultunk felfelé.