Réges-régen még a lovagok korában éltek olyanok, akik egészen magas szinten művelték a gyógyítás művészetét. Olyannyira, hogy mások boszorkányoknak kiáltották ki őket. Ezért elkellet menekülniük a faluból. De akadtak olyanok, akik tisztelték őket és...
Igor pov. Este imádkoztam. Vladimir csendben var mindig amíg az imáimat mormolom. Keresztény szellemben nevetlek és anyám is hű hívő volt. A hitemet szeretném megtartani. Bar nem tudom, hogy a fiainkkal ez hogy lesz. Szeretném, ha gyermekeim hinnének Istenben és tanításaiban. De ugyan akkor tiszteletben is akarom tartani a kedvesem hitét is. - Minden rendben? - kérdezte Vladi miután letette a kicsiket. - Beszélni szeretnék veled valamiről... - ültettem magam mellé, ő pedig aggódva nézett rám. - Mi a baj? - A vallásunk. Én... Szeretném megkereszteltetni a gyerekeket, de tudom, hogy ez ellenkezik a wikka kultusszal. - Oh... - nézett maga elé és láttam, hogy elgondolkodtatja a téma - Értem. - Nem akarok semmit rád erőltetni, sem a gyerekeinkre. - Semmi baj, ez a te döntésed is. A te vallásod is. - Vladimir... Én szeretnélek elvenni téged, hivatalosan is. - néztem szemeibe, amik most is úgy csillogtak, mint mikor először láttam - Gyere hozzám! - vettem elő egy kis dobozt és kinyitottam.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Uram isten... - motyogta meghatottan. - Igen! - Igen? - Igen! Azonnal felhúztam ujjára a gyűrűt és hagytam, hogy nyakamba ugorva eldőljünk az ágyon. Szerelmesen csókoltuk egymást. Annyira szeretem. Neki akarom adni a vilagot. Mikor elváltunk egymástól egyből kezét nézte és a kis ékszert nézte. - Tetszik? - Igen! - pirult el. - Ez... Ez még édesanyámé volt. - Igor... - simított arcomra - Nem kellett volna ilyen fontos dolgot nekem adnod. - De igen. Ezt akarta volna. Annak a személynek kellett adnom, akiről tudom, hogy szeretni fog és vigyázhatok rá. - Oh, Igor! - bújt nyakamba szipogva és tovább gyönyörködött benne. Már épp újra megcsókoltam volna, de az egyik kicsi felébredt és őt követte a másik. Mosolyogva vettük őket fel és ringattuk őket, de Ursul szemei megakadtak anyja kezén. - A mami és a papa most már tényleg egy pár lett! - mutatta a picinek a kezét. A kicsi ámulva nézte a csillogó tárgyat. Mintha csak egy szarka lenne. A kicsi ámulva nézte a csillogó tárgyat. Mintha csak egy szarka lenne. Fena csak pislogva nézte testvérét és anyja kezét. - Mi az, kicsim? - kérdezte nevetve. Gügyögve nyújtózott felé, de hamar feladta és inkább felem fordulva mosolygott. Imádattal csókoltam a kis arcára majd Ursul is kapott egy puszit. - Mhpf! - fogta meg kis kezeivel arcomat, amit tapogatni kezdett. - Mi az, kicsim. Mi a... - ekkor megláttam valamit. Fena szemei... Olyan furcsák. - Mi történt? - lépett mellém kedvesem. Fena szemei szürkék voltak. Homályosak és opálosak. - E-ez ugye normális? - riadtam meg. - Nem tudom... - nézett rám aggódva párom - Hívom a bátyám! - Veled megyek. - indultunk ki a kicsikkel. Mark és Thomas fáradtan, de kikeltek az ágyból. Megnézték a kicsit. - Óh, istenem... - motyogta Mark. - Mi a baj?! - kérdezte Vladimir. - Öcskös... Sajnálom, de... Fena vak. - Mi? Az nem lehet! - vizsgálgatta gyermekünk szemeit, aki csak mosolyogva fogta praclijával anyja ujjait. - Fena! Kicsim, nézz rám! Látsz engem, ugye? Fena! - szipogta kétségbeesetten. Erre a pici ajkai lekonyultak és nem sokára krokodil könnyeket engedett el, majd hangosan sírni kezdett. Ezt pedig fivére is követte. A kedvesem is keservesen sírt. Én is megeresztettem egy kósza könnycseppet, de igyekeztem erős maradni. - Sajnálom... - nyugtatta fivére, de csak fejrázás volt a válasz. - Szörnyű vagyok! Nem vigyáztam rá a terhességem alatt! Bocsáss meg nekem drágám! - Ez nem igaz! Mindent megtettél! Ursulnak semmi baja! - mondta Mark. Ezt nem kellett volna mondania, mert ettől szerelmem még jobban zokogni kezdett. Eltelt egy jó óra mire megnyugodott és csak ölelte a két kicsit. - Nem lesz semmi baj, megoldjuk. - Mi lesz így a kisfiunkkal? Hogy fog így gondoskodni magáról? - Szerintem pont olyan találékony lesz, mint te voltál. - mondta kedvesen Mark - Nem lesz semmi baj, itt vagyunk mind és segíteni fogunk. Erre a kedvesem végre elmosolyodott. Magához ölelte a kicsiket és nyomott egy-egy puszit a fejükre. Én is adtam nekik, majd lágyan megcsókoltam angyalomat. - Féltem szegényt... - suttogta este, amikor már letettük őket aludni. - Én is, de bízom a sorsban, hogy minden jobb lesz.
