A Vörös Hold (BEFEJEZETT)

17.rész

Mark pov.
Lizzy hamarosan el is aludt. Will pedig a karomban szundikált és a kis pracliját az egyik ujjam köre csavarta.
- Kis szerelmem... - suttogtam.
- Lejjebb ment a láza? - feküdt mellém Thomas.
- Igen, szerencsére.
- Hála égnek. - csókolta homlokon, majd rövidke haját piszkálta - Hallod-e, j megijesztettél minket törpi.
- Hogy nem vettem észre? Az én hibám.
- Ne okold magad.
- Az anyja vagyok! - néztem rá mérgesen - Nekem kell vigyáznom rá.
- Én is hibás vagyok, nem csak te.
- Te? Miben?
- Én vagyok az apja. Nekem kell megvédenem mindannyitokat!
Ajkaira nyomtam egy csókot és könnyes szemmel néztem rá.
- Hol van a mi helyünk a világban? Mikor érjük el azt a kort mikor az emberek nem ölik meg azt, amit nem ismernek.
- Nem tudom... Az emberek önkéntelenül félnek attól amit nem ismernek. Legyen az állat vagy ember.
- A gyerekeink nem ebbe a világba valók. Nem ilyen életet akarok nekik.
- Én se szeretném, ha gyűlöletben nőnének fel. - cirógatta lánya arcát - Bármi áron megvédelek titeket.
- Szeretlek titeket.
- Mi is szeretünk téged.
Nem sokára mi is elaludtunk.
Reggel Will még mindig a karomban volt, de a szemecskéi nyitva voltak.
- Jobb színben vagy apróságom. - suttogtam neki, ő pedig rám pillogva mosolygott édesen.
- Mi az...? - ébredt fel Thomas is. Mikor meglátta a kicsit megkönnyebbült. - Jaj, hála istennek. - Fiúnk felé kapta buksiját és kis kezeit felé nyújtotta - Örülök, hogy jobban vagy, picur! - hajolt hozzá és megpuszilta Willt. Megkönnyebbülve néztem őket.
- Akkor minden rendben. - mondta mosolyogva. A pici az ő kezet is elkapta.
- Kicsikém... - néztem őket és gyermekem apró öklére simítottam. Meg olyan kis aprócska.
- Willy! - ébredt fel Lizzy is és megpuszilta a kistestvérét - De jó, hogy jól vagy!
- Li... Li... - nevetett a kicsi és elkapta nővére arcát.
- Te jó ég! - lepődtem meg.
- Szia, igen én vagyok! - gügyögött neki tovább.
- Li! Li! Li! - mondogatta boldogan, amitől szívem elolvadt.
- A nevedet akarja kimondani. - mondta Thomas.
- Hajrá öcskös! - drukkolt neki nevetve és orrára egy pillangó puszit nyomott.
- Li.. Ziiii!!! - sikkantott a pici.
- Nem mama és nem is papa. - mutattam rá egy tényre.
- Nem baj, a lényeg hogy próbálkozik! - mosolygott szélesen párom és át ölelte a gyerekeinket.
- Buuu! - nevetett Willy.
- Bububuuuu! - gügyögte Lizzy. Ajkaimba harapva fojtottam vissza könnyeimet. Thomas szerintem látta ezt és átölelt.
- Nőnek mint a gomba.
- Igen... Mint a... Mint a gomba.
Arcomat cirógatta és ajkaimra egy lágy csókot nyomott, amit egy tapogató kis kéz megzavart.
- Ma!
- Hogy mondtad, picikém?
- Ma! Ma! Maaaa!
Szipogva csókolgattam arcát, amin hangosan nevetett, míg Lizzy is kért belőle. Együtt nevettünk a kicsivel és mind ölelkeztünk.
- Reggeli! - kiabálta Ursul.

Evolet pov.
Nagyon elszontyolodtam. Tegnapelőtt volt a telihold, de nem érzek változást. Nagyot sóhajtva simogattam az egyik nyulat és néztem a környezetem.
- Szerinted? Szerinted lesz esélyem saját gyerekekre? - vakargattam a fülét.
- Lesz, ne aggódj. - válaszolta mögülem anya.
- Anya...
- Tudom, hogy nagyon vágysz egy saját kicsire, hidd el lesz is, de ne erőltesd.
- Annyira szeretnék anya lenni.
- Tudom drágám. De attól csak rosszabb lesz. Úgy látom Ursult is megviseli a dolog...
- Igazából... - motyogtam.
- Mi az?
- Kicsit összevesztünk...
- Mit mondtál neki?
- Miből hiszed, hogy én voltam?
- Azért mert az a fiú egy rossz szót nem mer szólni mert retteg, hogy elveszít.
- Csak azt, hogy nem értem mi lehet az oka annak, hogy nem jött össze.
- Sétálj egy kicsit és gondolkozz. Nagyon szeretné megadni neked, azt amire vágysz, de nem tudja és ez frusztrálja.
- Rendben. - álltam fel.
- Kicsim! - szólt utánam - Még valami! Az sem baj, ha nem sikerül! A számomra és apádék szemében te egy igazi wikka leszel! Történjen bármi.
Csak szomorúan mosolyogtam rá és elmentem sétálni. Az erdőben a fák közt még épphogy átjött a fény. Kicsit emlékeztet a régi otthonunkra ez a hely. Itt meg ott még maradt egy kis hó is. Ekkor azonban apró hangok ütöttek meg a fülemet.
Fejemet forgatva kerestem a hang irányát, ami egy kisebb bokor felől jött. Mikor elemeltem a bokrokat azt hittem szétszakad a lelkem. Egy kisbaba sírt a bokor aljában. Piszkos volt és hófehér. Csupasz volt és egy nedves kis rongy volt minden vagyona. Azonnal felkaptam és lefele a köpenyem betakartam és óvatosan dörzsölni kezdtem, hogy felmelegedjen.
- Semmi baj, semmi baj!
Aggódva öleltem magamhoz és néztem körbe, hogy vajon van-e itt még valaki rajtam kívül. A kicsi sírt és szerintem teljesen átfagyott.
- Jól van, gyere kicsim. - öleltem magamhoz és haza futottam. Anya és Mark éppen beszélgettek mikor berontottam otthonunkba.
- Segítsetek!
- Evolet, mi a baj? - ugrottak fel.
- Itt van egy kisbaba, szerintem kihűlt! - mutattam az apróságot.
- Hol találtad? - vették át a kicsit.
- Az erdőben sétáltam és egy bokorban sírt.
- Egy szál rongy, meg se tisztították. Kidobták szegényt meghalni. - morogta Vladimir. Biztos dühítette a dolog. Mind a ketten elfoglaltak voltak így én odamentem a kicsihez nyugtatgatni.
- Nyugodj meg! Semmi baj, biztonságban vagy.
Simogattam az aprócska fejét és tisztogattam. A kis bőre végre elkezdett rózsaszínes lenni és abbahagyta a sírást. Meleg vízzel és kendőkkel megtisztítottam és rendbe tettem. Alig lehet pár órás szegényke, még a köldökzsinór maradvány is rajta volt. Gyengéden elvágtam, majd átvettem anyától a cumisüveget és etetni kezdtem őt.
- Van benne egy kis vitamin és némi zormin. Kicsit átmelegszik tőle. - magyarázta anya.
- Köszönöm. - néztem rá hálásan, majd a kis tüneményt kezdtem bűvölni - Olyan pici...
- Szerintem kora szülött. - gondolkodott el Mark.
- Valószínűleg. Hallottam mar olyat, hogy koraszülött csecsemőket halottnak hittek és kitették.
- Ez szörnyű! - riadtam meg.
- Sajnos ez van. Nem tudjuk mi történt, de most már jól lesz. - mondta Vladimir.
- Az már biztos! Nem hagyom magára. - csókoltam homlokára a picinek.
- Oh, akkor meg szeretned tartani? - kérdezte anya.
- Ki akar megtartani mit? - hallatszott Ursul hangja.
- Mi! Őt! - fordultam felé határozottan. Megdermedve nézte az újszülöttet.
- Ez meg mi a franc?!
- Hosszú történet! Kisfiú. Beszélgessetek. - mentek ki a wikka társaink.
- Evolet... Mi... Ki ez a picuri?
- Az erdőben találtam egy bokor aljában... Teljesen egyedül volt az újszülött... Nem hagyhattam ott!
- Persze, hogy nem! Persze, csak... Saját kicsit akartunk, nem?
- Tudom... De értsd meg nem hagyhattam ott! Meghalt volna... - csuklott el a hangom a végére.
- Jól tetted, hogy elhoztad. - lépett oda hozzánk és az egyik kezet a vállamra, a másikat a picire tette.
- Akkor nem zavar? - dőltem vállának.
- Nem.
- Akkor.... Maradhat? - kérdeztem mire rám nézett és bólintott.
- Köszönöm! - ugrottam nyakába, de a kicsire figyeltem közben. Ursul átkarolta derekamat és ajkaimra csókolt.
- Szóval kisfiú? Mi legyen a neve?
- Szerintem legyen... Karai.
- Karai?
- Ősi wikka szó, azt jelenti ajándék.
- Találó. - simogatta az alvó gyermek arcát - Kicsi Karai...
Délután bejelentettük a családnak, hogy Karai mar nem megy sehova. Lizzy majd kicsattant a kisebb babától.
- Megfoghatom?! Megfoghatom?! - ugrándozott mellettem.
- Jó, de nagyon óvatosan. - mutattam, hogy üljön le és a kezébe adtam a kicsit.
- Olyan kis könnyű.
- Ezért kell oda figyelni rá.
- De cuki es pici! - mondta nevetve. Fena mosolyogva nézte őket és hasát simogatta. Szépen kezd kerekedni pocakja.
- Hamarosan itt lesz. - simított oda Luca is.
- Tudom. - pirult el kuncogva.
- Ásít! - sipította halkan Lizzy. A kicsi valóban egy hatalmasat ásított.
- Ideje tentézni. - vettem át, amire nyögve bújt karomba.
Felvittük a szobánkba és Ursul egy kosárból kisagyat csinált neki. Gyengéden letettem és betakartam, majd pisze orrára egy csókot leheltem.
- Álmodj szépeket.
Megint ásított egyet majd el is aludt.
- Ilyen érzés anyának lenni? Nem tudom szavakba önteni! - öleltem át őt és izgatottságtól remegtem. Visszanéztem a kicsikére és majd elolvadtam.
- Szép... - mondta szerelmem elmélázva. Annyira cuki volt. Talán az istennők küldték őt nekem. Legalábbis azt hittem...