Vágyom rád

- 17 -

Mi a legjobb módja a felejtésnek? Általában az emberek különböző programokat és elfoglaltságot találnak maguknak, hogy eltereljék a figyelmüket. Lógnak a barátaikkal, filmeket néznek vagy olvasnak. De semmi esetre sem ülnek le a tévé elé a kanapéra egy kötött szürke takaróval és egy zacskó csipszel és nézik az elfelejteni kívánt dolgot, hogy azon csodálkozzon mennyire jól néz ki és mennyire vicces. Igen, bárcsak én is az előbbibe tartoztam volna. Kifakadtam péntek este Yooinak, elmondtam neki, hogy mennyire elegem van Jungkookból és hogy nem akarok többé ábrándozni róla. Na hát ez ment egészen szombat reggelig amikor is felkeltem magamhoz vettem az öcsém színes müzlijét és szárazon, marokszámra enni kezdtem. Anyám semmirekellőnek nevezett de én csak egy legyintéssel jeleztem neki, hogy magamon kívül vagyok és mindig addig kapcsolgattam a tévét amíg nem találtam valamit a BTS-el. Elég szánalmas módot találtam a felejtésre. De hé, ki tudja, talán pont ez fog beválni. Pff.
Vasárnap, müzli helyett csipszet zabálok és a takaróba bugyolált lábamat a dohányzóasztalra felrakva félig fekvő pozícióba helyezem magam és keresek egy jó műsort.
- Tokki nem akar ma is átjönni noona?
- Tokki nem ér ma rá - válaszolom oda sem nézve. Nem hiszem el, hogy még az öcsémnek is miatta kell nyaggatnia.
- Szólj neki, hogy érjen rá. - mondja miközben a kanapé mögött felkönyököl a fejem mellett.
- Dohyun ez nem így megy
- Aish! - mondja majd eltűnik. Vagyis azt hiszem, hogy távozott mert néhány pillanat múlva tárcsázó hang üti meg a fülemet. Először nem tulajdonítok neki jelentőséget, aztán akit Dohyun hív felveszi.
- Yoboseo. - hallom Jungkook hangját mire hátra kapom az öcsém felé a fejem. A falnak támasztott háttal tartja maga előtt az én telefonomat.
- Tokki, gyere játszani velem.
- Szia Dohyunshi, azt hittem a noonád az. Ő hol van? 
Idegbetegek módjára ugrok fel de mivel a lábamra tekertem a pokrócot pofára esek a kanapé és a kisasztal között, jó nagyot puffanok a padlón.
- Taeyon nem akar velem játszani, a tévét bámulja tegnap óta.
Mint egy zombi sellő úgy húzom magam előre a padlón az engedetlen öcsém felé.
- Rakd le! Rakd le! - kiabálok neki suttogva, mire a kisember csak a fejét rázza.
- Értem, és a barátaid sem játszanak veled? - hallom, hogy kocsiban ül, a morajlásból következtetem ki.
- Nem rakom le - fut el az emeletre én pedig lefejelem kínomban a padlót.
- Mióta ilyen pimasz ez a kis ördög.
Kikecmergek a takaróból és dübörgő léptekkel rohanok utána.
- Tae, megengedte, hogy telefonálj? - hallom Kook hangját az öcsém szobájából.
- Ühm - bólogat a kicsi
- Tényleg?
- Nem - ismeri be szomorúan. Megállok az ajtóban és eszelős tekintettel nézek rá. Rámutatok a telefonomra utána pedig intek neki, hogy hozza ide.
- De noona azt mondta nem érsz rá, de én szerintem hazudik, mert nem akarja hogy játssz velem.
- Dohyunshi nem szabad engedély nélkül használni a nővéred telefonját. Biztosan megengedte volna, hogy felhívj, ha megkérdezed tőle. - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Add neki vissza. Megígérem, hogy ha legközelebb szeretnél játszani én ott leszek.
Dohyun bólint majd feláll az ágyáról és odaadja nekem én pedig visszalököm neki, tátogni kezdek, hogy köszönjön el és nyomja ki.
- Szia Tokki.
- Szia Dohyunshi.
- Tessék Taeyon
Ahelyett, hogy kinyomta volna a kezembe nyomja. Mérgesen meresztgetem a szemem rá és visszanyújtom neki, de ő visszatolja és ezt játsszuk félpercig amíg Jungkook meg nem szólal.
- Haló, Taeyon? Te vagy ott?
Lefagyok és és lehunyom a szemem. Ezt nem hiszem el, ilyenkor de utálom az öcsémet. Veszek egy mély levegőt majd hátat fordítok Dohyunnak és a fülemhez emelem a telefont miután kinyomtam a kihangosítást.
- Ő szia. Ne haragudj, hogy zavartunk már le is rakom, szia! - hadarom és majdnem ki is nyomom amikor kiált egyet.
- Várj!
Az istenit, miért történik ez velem?
- Tessék? - kérdezem a telefonba és közben visszasétálok a nappaliba.
- Csak... - gondterhelten felsóhajt - Csak szeretnék még egyszer bocsánatot kérni... Én nem úgy gondolom már mint akkor.
Felveszem a takarót a földről és azzal együtt ülök vissza a kanapéra.
- Itt vagy? - kérdi mert nem válaszoltam.
- Itt - mondom végül. Erre a legkönnyebb válaszolni. Vár néhány másodpercig, de mivel nem mondok többet folytatja.
- Taeyon,  tényleg nagyon sajnálom amit mondtam és amit akkor gondoltam. Hogyan engesztelhetnélek ki? - kérdi szomorúan. Szeress, gondolom magamban, de gyorsan megrázom a fejem, hogy józanul gondolkodhassak. Eszembe jutnak Yooi szavai, hogy nem az a fontos, hogy akkor mit gondolt, hanem hogy  most mit gondol. Lemondón felsóhajtok.
- Nem haragszom rád. Nincs is okom rá - kamuzom nevetve - Teljesen érthető, hogy tőlem akartál segítséget kérni, a helyedben én is magamtól kértem volna segítséget.
Felnevet.
- Őrülök, hogy ezt mondtad Taeyon.
A meleg hangjától libabőrös lettem és csendben elolvadok a kanapén.
- És, amúgy mi a helyzet? - kezdek csevegni.
- Éppen egy koncert felé igyekszünk Gwacheonba, egy kisebb koncertet tartunk ott.
- De jó nektek! - lelkesedem, mert még nem igazán beszéltem vele koncertekről. - Fighting! Nehogy elkapja a lábatokat egy őrült ARMY. - mondom nevetve majd arcon csapom magam. Mekkora hülye vagyok.
- Köszönjük, vigyázni fogunk - neveti el magát, én meg még jobban égek.
- Ne haragudj, de lerakom, még nem értünk oda.
- Oké persze, nem akarlak feltartani titeket semmiben. Nyugodtan készüljetek fel meg ilyenek már itt sem vagyok, nem is zavarok. Szia.
- Szia Taeyon - köszön el még mindig nevetve majd kinyomja. Én meg folytogatni kezdem magam amiért ennyi hülyeséget hordtam össze neki.
- Dohyun! - kiáltok fel mérgesen, olyan hangosan, hogy szerintem a szomszédok is meghallották. - Ha még egyszer a telefonomhoz nyúlsz kiszúrom a kosárlabdádat!
- Anyaa! - hallom az emeleten az öcsém kétségbeesett hangját. Csak tudnám honnan van meg neki a telefonom kódja.