Kéretlen kerítők - teljes

5. Szégyenérzet

Alisha

A telefon csörgése térített észhez.

Jézus atya úr isten! Mi a fenét csináltam?

Mint a villám, úgy löktem el magamtól a pasast, és leugrottam az asztalról.

– Helló, Max! – hallottam a hangját, ahogy még mindig lihegve beleszólt a készülékbe.

Nem vagyok normális! Biztos, hogy nem vagyok normális! – szidtam magam, miközben az ingemet gomboltam. Éreztem, hogy a férfi engem néz. Rettenetesen égni kezdett az arcom. Mi ütött belém? Meglátok egy jó pasit, és rögtön szétteszem neki a lábam? Igen. Pontosan ezt csináltam.

– Bezártak a mélygarázsban, ide tudnál jönni? – beszélt valakihez.

Felnevetett. Tetszett a nevetése. Óvatosan pillantottam felé. Még mindig ugyanolyan jóképű volt, mint az előbb. Mégis mit vártam? Hogy időközben békává változik? Azt hiszem, életemben nem találkoztam még ilyen szép férfival. Azok a kék szemek tehettek mindenről. Meg az a magas, izmos testalkat és az az érzéki, mély hang. Milyen magas lehet? Éppen csak a válláig értem.

– A kocsimnál van egy ajtó, azt keresd – mondta annak valakinek. – Oké, kösz! – mosolygott még mindig, és kinyomta a telefont.

Most jutott el a tudatomig, hogy korábban mit mondott a telefonjáról.

Hogy rohadnál meg!

– Végig itt volt nálad – támadtam neki.

– Micsoda megállapítás – villantotta ki a vakítóan fehér fogsorát.

Ez a pasi a bolondját járatta velem. Simán hívhatott volna segítséget, ehelyett pedig elcsábított. De mivel is? Nem csinált semmit. Én ugrottam a nyakába. Nem hordhattam le, pedig szitokszavak garmada sorakozott a nyelvemen.

– Mikor ér ide? – kérdeztem helyette.

– Pár perc. Jól vagy? – vált gyengéddé a hangja.

Már, hogy lennék jól? Az előbb dugtál meg, és nem is ismerlek!

– Persze – sóhajtottam.

Odalépett hozzám, mire hátrálni kezdtem.

– Látom, hogy zavarban vagy, de semmi okod rá.

– Azt hadd döntsem el én – feleltem duzzogva.

– Én sem így terveztem.

– Kérlek! Hagyjuk ezt a dumát – ingattam a fejem haragosan, pedig igazából nem is rá voltam dühös, hanem magamra. Ez a pasi biztosan ugyanebben az irodaházban dolgozik, és akárhányszor összefutok majd vele, annyiszor fog égni az arcom.

– Nem történt semmi rossz. Nincs okod ennyire kiakadni – vigasztalt, miközben ő is a ruháját rendezgette.

– Megtennéd, hogy erre a pár percre nem szólsz hozzám? – Odasiettem az ajtóhoz, hogy amint kinyílik, villámgyorsan leléceljek innen. Lehajoltam a táskámért, amit biztos akkor ejtettem le, amikor ez a félisten az ölébe kapott.

– Hé, hagyd ezt abba! – jött oda hozzám újra. – Még a neved sem tudom.

– Az lenne az utolsó, amit elárulnék neked – fontam össze tüntetőleg a karomat magam előtt.

– Most miért vagy ilyen ellenséges? Mondtam, hogy nem szándékos volt, habár, ha az emlékeim nem csalnak, te estél nekem – felelte kissé sértődötten.