Kéretlen kerítők - teljes

4. Futó kaland

Fabian

Délben lementem a parkolóba, hogy elugorjak valahová ebédelni. Miután megláttam az újabb rúzzsal írt üzenetet, majd felrobbantam, annyira dühös lettem. El sem tudtam képzelni, ki lehet ennyire megszállott, hogy egy szaros parkolóhely miatt ilyesmiket művel. Még szerencse, hogy tegnap a hátsó ülésre dobtam a maradék sminklemosót, így ha nem is tökéletesen, de le tudtam törölni. Mi az, hogy bunkó? Mit gondol magáról ez a nő? Még ebéd közben is ezen rágódtam, annyira feldühített. Megfordult a fejemben, hogy kikérem a garázs biztonsági felvételeit, és megkeresem a hölgyeményt, bárhol is dolgozzon, de aztán letettem erről a tervemről. Túl nagy az irodaház, és a fenének volt kedve húsz emeleten keresztül keresgélni utána.

Még nem végeztem az ebéddel, amikor Maxim felhívott, hogy menjek el vele megnézni az egyik lakást, mert képtelen dönteni. Kelletlenül vettem nyakamba a várost, majd miután együtt végigjártuk a kéglit, közöltem vele, hogy tökéletes, mert tényleg az volt. Meg sem vártam, amíg elrendezi a tulajjal a dolgokat, siettem vissza a céghez, mert már meglehetősen nagy csúszásban voltam.

Későn végeztem, de ez lett a szerencsém, ugyanis az én kis rongálóm épp akkor tipegett a kocsimhoz. Egy oszlop takarásába húzódtam, hogy ne vegyen észre. A nő hátulról meglehetősen csinosnak tűnt. Csípője kecsesen ringott, piros tűsarkújában az autóm felé lépkedett. Világosbarna, göndör tincsei meglibbentek, ahogy a fejét ide-oda járatva szétnézett, nem szúrja-e ki valaki miben sántikál. Amikor a kocsim elé lépett, enyhén előrehajolva olvasta az üzenetemet. Formás hátsóján megfeszült a fehér szoknya. Határozottan tetszett a látvány.

Profilból is láttam a meglepett ábrázatát. Nos, igen. Elég szép üzenetet hagytam neki. Elmosolyodtam a gondolatra, mennyire felpaprikázhatta. Néhány másodpercig tanakodtam, mit tegyek, és akkor megláttam az ajtót.

Amíg a hölgyemény az újabb betűket formálta a rúzsával, nesztelenül mögé lopóztam. Egy gyors mozdulattal befogtam a száját, könyökömmel lenyomtam a kilincset, és bevonszoltam magammal az fene tudja, milyen helyiségbe. A rongálóm annyira meglepődött, hogy mire felfogta, mi történik vele, már a falhoz préselve találta magát a félhomályban. Kezem még mindig a száján tartottam, és mérgesen pillantottam le rá. Amint belenéztem azokba az igéző, sötét, mandulavágású szemekbe, a haragom nyomban kezdett elpárologni. Ám nem gyönyörködhettem benne túl sokáig.

– Hé, mi a fenét művelsz! – Elrántottam a kezem, mert a kis vadmacska megharapott.

– Te mit művelsz? – rivallt rám, de mozdulni még nem tudott, mert szorosan tartottam.

Piszok jó illata volt, mintha csak egy tál, gusztusos gyümölcskosarat borított volna magára.

– Megmondtam mi következik, ha még egyszer a kocsimhoz nyúlsz! – fenyegetőztem.

Persze, nem akartam vele semmit csinálni, csak gondoltam, ráijesztek kicsit. Nem mondanám, hogy túlzott sikerrel jártam, mert gyönyörű szemeiben csak dacosságot láttam, nyoma sem volt ijedtségnek. Még majdnem én éreztem magam kényelmetlenül, amiért ilyen hülyeség jutott eszembe.

– Dugd fel a kocsidat magadnak! Az az én helyem. Már egy éve használom – vágta dühösen az arcomba.

Ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy ismét felbosszantson. Oldalra pillantottam a sötét helyiségben, majd vissza rá. Csak egyetlen lámpa égett, az is épp a feje fölött, nem túl nagy fényt adva.

– Nincs olyan, hogy a tiéd. – A két karjánál fogva megragadtam, és betuszkoltam egy még sötétebb lyukba, majd egyszerűen felültettem az asztalra. Pihekönnyű volt.