Kéretlen kerítők - teljes

1. Egy átlagos nap

Sziasztok!

Ezúttal egy korábban megírt regényem hoztam el nektek. Nem Larry, nem meleg (habár vannak benne meleg szereplők), de elég szórakoztató :) Ugye nem csalódtatok nagyon?

Nagyjából 30 különböző hosszúságú fejezetre számíthattok, és  minden nap töltök fel  belőle:)

Ha van hozzá kedvetek, tartsatok velem!

Ingyenesen letölthető innen:

neonbooks.hu

RR

Alisha

Behajtottam a mélygarázsba, elgurultam a hosszú sorok mellett. Kanyarodtam volna a szokásos helyemre, de rá kellett nyomnom a fékre, ugyanis sötétkék, csillivilli terepjáró foglalta el a parkolóhelyemet.

– Mi a franc? – morgolódtam, hiszen így is késésben voltam.

Sokan dolgozunk az irodaházban, de mindenkinek megvan a saját helye. Nem név szerint, de ez amolyan hallgatólagos megegyezésnek számított az alkalmazottak között. Ha valaki megtalálta azt a helyet, amit még senki sem használt, az onnantól az övé lett. Ahol most ez a sötétkék szépség terpeszkedett, már egy éve én birtokoltam, és még soha nem fordult elő olyan, hogy más állt volna ide.

Bosszankodva szedtem egyenesbe a kormányt, és jó messze kerestem egy üres placcot, hogy még véletlenül se foglaljam el más helyét. Ahogy kiszálltam az autóból, majdnem orra estem, ugyanis a cipőm nem mozdult velem együtt. Elfojtottam a cifra káromkodást, mert miért is ne, a sarka becsúszott a csatornafedél nyílásba és beleszorult.

– Ezt nem hiszem el! – rángattam a lábam dühösen.

Sejtettem, hogy ez már nem lesz az én napom. Mivel nem maradt más választásom, bal lábammal kiléptem a cipőmből, leguggoltam, és megpróbáltam kézzel kivarázsolni a csatornafedélből. Óvatosan kimozgattam rabságából, és amikor magam elé emeltem, majdnem sírva fakadtam. A két hete vásárolt, méregdrága körömcipőm sarkán felgyűrődött a lakkbőr.

– Bassza meg! – Ledobtam a földre, és újra belebújtattam a lábamat.

Szapora lépteim visszhangoztak a kihalt, hűvös parkolóban. Nem elég, hogy elkéstem, még ez is. Ha felmegyek, Rudyt kibelezem, de előtte még akadt egy fontos dolgom. Elszántan nyúltam a táskámba, és sietősen előkotortam a rúzsomat. Tekintetem körbejárattam, sehol senkit nem láttam a közelben. Egy pillanat alatt a sötétkék csoda mellé libbentem, és a vezető felőli ablakra véstem az üzenetem: Ez az én helyem, seggfej!

Visszadobtam a rúzst a táskám mélyére, némi elégedettséggel felturbózva tipegtem a lifthez. Reméltem, ebből érteni fog az illető. Nem szoktam ilyesmit csinálni, rossz passzban kapott el. És különben is. Az tényleg az én helyem. Senki nem bitorolhatja!

A hatodikra érve Rudy az első, akivel szembe találtam magam.

– Késtél – mondta, miközben a képregény mintás pólója alól kilógó szőrös hasát vakargatta.

Megjutalmaztam egy nem túl kedves pillantással, majd megragadtam a karját, és félrehúztam.

– Majdnem kigyújtottad a konyhát – sziszegtem elfojtott hangon.

Rudy bambán nézett rám, majd harapott egyet a kezében tartott szendvicsből, amiből egy adag morzsa a szakállán landolt, és ott is maradt.

– Egy majdnem miatt vagy így kiakadva? – kérdezte, és mellé még a vállán is rántott egyet.