Kéretlen kerítők - teljes

12. Hőség

Fabian

A kanapémon elterülve, fáradtan nyújtottam ki a lábamat. Nem is volt olyan rossz az első nap, a feszültségtől eltekintve, amit Alisha közelsége okozott számomra. Sejtettem, hogy össze fogok futni vele, de azt álmomban sem gondoltam, hogy ezentúl minden egyes nap. Ez egyszerre tűnt nagyon ígéretesnek és legalább annyira kínzónak is. Abban reménykedtem, hogy csak egy fellángolás részemről, és ahogy telnek majd a hetek, úgy válik egyre közömbösebbé számomra, miután megszokom a közelségét.

Magam elé vettem az útközben vásárolt vacsorámat, és úgy, a dobozból ettem, miközben a tévét bámultam. Még be sem fejeztem, amikor Max hívott.

– Itt a lelkisegély-szolgálat – szólt bele.

– Nincs szükségem ilyesmire – horkantottam fel.

– Én nem úgy láttam – erősködött Max.

Morogva emelkedtem normális ülőhelyzetbe, és a vacsorám maradékát letettem az asztalra.

– Valóban meglepett, hogy ott látom, és igen, csalódtam, mert jó lett volna, ha...– Elhallgattam, mert magam sem tudtam mi lett volna, ha nem így alakulnak a dolgok. Lehetséges, hogy Alisha akkor sem állt volna szóba velem.

– Ne hasonlíts mindenkit Lisához – érkezett Maxim válasza.

– Nem erről van szó, te is tudod.

– Szerintem meg igen. Ez már a te céged, a magad ura vagy. Azt csinálsz, amit akarsz. Ha pedig végigmész az összes női alkalmazottadon, azt sem teheti szóvá senki.

– Hülye vagy – nevettem el magam. – Eszemben sincs ilyet tenni. Éppen ezért nem akarom, mert ez már az én felelősségem. Nem hiányoznak a konfliktusok, de inkább ne rólam beszéljünk, mert szerintem te nagyon el akarsz mondani valamit nekem – tereltem rá a szót.

Egyértelmű, hogy Max szemet vetett Brunóra.

– Előtted nincs titok, igaz? – kérdezte gúnyosan, de hallottam a hangjában az izgatottságot.

– Nem igazán titkoltatok semmit.

Néhány másodpercnyi csend következett a túloldalon.

– Helyes fiú – mondta ki.

– Ennyi? – vontam fel a szemöldököm. Nem jellemző, hogy Max ilyen szűkszavú legyen, ha újabb hódításról van szó.

– Nem tudom, Fabian... – tűnődött. – Nem akarom elkapkodni.

Ez meglepett. Max általában elég gyorsan lecsapott a kínálkozó lehetőségekre, nem szokta túlóvatoskodni a dolgot.

– Nem túl fiatal hozzád? – puhatolóztam.

– Csak öt évvel. Lehet, hogy fiatalnak tűnik, de az a srác nagyon okos, és úgy érezem, ő sem akarná elsietni, habár még nem beszélgettünk túl sokat. Azt sem tudom, van-e valakije.

– Tudom, hogy okos, láttam a munkáit. Nem véletlenül választottam be a csapatomba – feleltem. – Minden nap ott lesz melletted. Lesz időtök ismerkedni.

– Igen, éppen ezért is szeretném óvatosan kezelni ezt a dolgot. Nem ugyanazért, mint te, mert engem nem zavar, hogy kollégák vagyunk, csak jó lenne nem elszúrni már az elején.

Gőzöm nem volt, mit tudhat az a fiú, amivel ilyen gyorsan levette a barátomat a lábáról. Holnap tényleg meg kellene ismerkednem vele. Ezzel a gondolattal köszöntem el Maxtől.

Reggel én sem mentem be korábban, mert semmi okom nem volt rá. Elégedetten állapítottam meg, hogy a fiúk már ott szorgoskodnak, és remélhetőleg még ma fel lesz szerelve a két új iroda.