Kéretlen kerítők - teljes

3. Lebukás

Alisha

El sem akartam hinni, hogy megúsztam az estét. Brenda kivételével mindenki tudott az új főnökről, de nem tettek említést róla neki, ami meglepő. Rudy valami új számítógépes játékkal és filmnézéssel kötötte le magát, amihez mi is csatlakoztunk. Bruno főzött, mert az öltözködés mellett ez volt a másik hobbija, amiért mindannyian hálát rebegtünk, ugyanis egyikünk sem tetszelgett soha a konyhatündér szerepében. Penny filmezés közben is olvasott, Brenda pedig a körmeit lakkozta. Szóval, a szerdai napot kipipálhattam, és nem kellett végignéznem, ahogy Brenda depresszióba zuhan.

Jó hangulatban indultam dolgozni. A többiek gyakran együtt kocsikáztak be a céghez, de én mindig a saját autómmal mentem, mert sosem lehetett tudni, mikor kell kiugrani helyszínre, illetve sokszor rám maradtak a nagybevásárlások is.

– Ó, hogy baszd meg! – szitkozódtam, mikor megláttam ugyanazt sötétkék terepjárót.

Nem akartam elhinni, hogy a tegnapi üzenetem ellenére is ideparkolt. Ismét kénytelen voltam távolabb megállni, ám ezúttal a csatornafedélre is figyeltem. Kezemben a rúzzsal, elszánt tekintettel igyekeztem a pofátlan betolakodó felé, de persze, amikor odaértem, sebtében körbejárattam a tekintetemet, nehogy meglásson valaki. Jó néhányan lézengtek a parkolóban, de ügyet sem vetettek rám, mindenki munkába igyekezett.

Már épp emeltem a kezem, amikor megláttam az ablakra ragasztott sárga cetlit: Ne merészeld! Ez állt rajta.

– Te ne merészeld! – morogtam az orrom alatt, és már véstem is fel a gyöngybetűimet.

Elégedetten szemléltem a művem: Ez még mindig az én helyem, bunkó!

Gondoltam, kicsit kreatívabb leszek, és a seggfej helyett más szót használok. Ennek sem fog kevésbé örülni. Elégedetten mosolyogtam, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, a rúzsom a táskámban landolt, és lépkedtem is a lifthez. Ez a pasas vagy nő, mert fogalmam sem volt, kié a kocsi, legközelebb majd meggondolja, újra odaálljon-e. Ha kell, minden nap kidekorálom, amíg nem keres magának másik helyet. Velem ne szórakozzon!

Az irodám előtt Brenda ácsorgott. Már a tekintetéből láttam, hogy valaki elárulta neki, mi a helyzet.

– Te tudtad? – kérdezte szemrehányóan.

– Gyere be! – nyitottam ki az ajtót. Ledobtam a cuccaimat, és elhelyezkedtünk egymással szemben, pont úgy, mint tegnap Brunóval.

– Igen, említette Penny – sóhajtottam.

Brenda állkapcsa folyamatosan járt. Feszülten forgatta a szájában lévő rágógumit.

– Ez nem volt szép tőletek! Pont nekem nem szóltatok, akinek a legtöbb a félnivalója – vetette a szememre felháborodottan.

– Épp ezért nem szóltunk, mert tudtuk, hogy egyből beijedsz. Nem kell rémeket látnod. Jól dolgozol, és az új főnöknek is csak ez számít majd – mosolyogtam rá biztatóan, habár fogalmam sem volt róla, valóban így lesz-e.

Brenda szája legörbült. Sejtettem, hogy nem fog sírni, mert azt csak a legvégső esetben szokott, hanem belülről emészti magát. Legutóbb akkor láttam ilyennek, mikor túlöntözte Rudy pálmáját, és szerencsétlen növény kipusztult. Brenda két hétig ette magát miatta, és észre sem vettük, csak amikor betépve kifakadt, hogy ő semmire sem jó.

– Én leszek az első, akit el fog küldeni – motyogta a padlót bámulva, és közben a lábával a földet rugdosta, mintha lenne ott valami.

– Harold azt mondta, nem lesz személyi változás – hazudtam.