Kéretlen kerítők - teljes

18. Reggeli traccsparti

Fabian

Mostanában az éjszakáim nem voltak túl jók. Szégyenszemre visszasüllyedtem arra a szinte, hogy magamnak szerezzek örömet, ha egyáltalán aludni szerettem volna valamennyit. Alisha arcával feküdtem és Alisha arcával keltem. Napközben is csak Alishát láttam. Minden gondolatomat ő töltötte ki. Talán csak azért, mert tudtam, nem lehet az enyém. Vagy, mert olyan izgalmas volt az az egy együttlét. Bármi is legyen az oka, tény, hogy sóvárogtam utána.

Mivel most sem tudtam aludni, lementem a konyhába, és egy sörrel a kezembe kiültem a teraszra. Kellemes, csillagos este volt, egy szál bokszerben sem fáztam. Sőt, nagyon is jólesett az esti hűs szellő. A telefonomon megnyitottam a honlapunkat, és kikerestem Alisha fotóját. Édesen mosolygott a kamerába, barna szemei csillogtak. Még az apró szeplőket is odaképzeltem, amelyek nem látszottak a fotón. Mivel ejtett rabul ez a nő? Miért nem tudom kiverni a fejemből?

Meghúztam a sört, majd megnéztem az üzeneteimet. Lisának nem válaszoltam, és nem is hívtam fel. Kiment a fejemből, de mivel azóta nem keresett, így már nem is tartottam fontosnak. Egy-két korábbi közeli ismerős is érdeklődött, minden oké-e velem. Nem volt túl sok barátom, valamiért csak Maxet fogadtam a bizalmamba. A bulikba egész nagy társasággal mentünk, de azok a kapcsolatok ki is fulladtak annyiban. Ha mély beszélgetésekre volt szükségem, nálam csakis Maxim jöhetett szóba.

Lassan iszogattam a sört, de csak nagy sokára álmosodtam el. Aztán végül csak sikerült kidőlnöm, méghozzá annyira, hogy reggel el is aludtam. Nyolckor ébredtem, amire nem igazán volt példa az utóbbi időben.

Kapkodva szedtem rendbe magam, de így is elmúlt kilenc, mire beértem. Nem tudom, miért idegeskedtem, mert senki sem kérhette számon rajtam a késésem, mégis bosszús lettem miatta. Aztán, amikor bementem az irodába, már annyira nem is bántam, hogy késtem, mert Alisha nem volt bent, hiszen én ajánlottam fel neki, hogy ráér tízre jönni.

– Hozzak kávét, vagy már ittál? – csörtetett be hozzám Brenda.

– Még nem, úgyhogy köszönöm – biccentettem, és bekapcsoltam a gépemet.

Szinte félve néztem a monitort, nehogy megint egy hasonlóan izgalmas képpel találjam szembe magam, mint a múltkor. Azóta is sokat gondolkodtam rajta, mi történhetett, és szinte biztos voltam benne, hogy valamelyikük keze lehetett a dologban. Meg akartak szívatni, ami valljuk be, sikerült nekik. A kis piszok Alisha pedig hagyta, hogy szenvedjek.

– Helló, jöhetek? – lesett be a nyitott ajtón Bruno.

– Persze, gyere csak! – intettem a fejemmel.

– Csak ezt hoztam – nyújtott át egy rajzot. – Ezzel nekem vége is, de gondolom, hamarosan lesz új.

– Ülj le! – kínáltam hellyel, mert most legalább kicsit beszélgethettem vele.

Közben Brenda is behozta a kávémat.

– Te is kérsz? – kérdezte a lány Brunótól.

– Nem az én titkárnőm vagy, cica, de köszi, nem kérek – vigyorgott rá a fiú.

Brenda megeresztett egy mosolyt Bruno felé, aztán kiment.

– Ahogy látom, mindannyian jól kijöttök egymással – jegyeztem meg.

– Sok bolond jól megfér együtt – vonta meg a vállát. – Tudom, hogy Rudy tegnap kiverte a biztosítékot nálad, de jó arc, csak meg kell szokni a stílusát.

– Attól tartok, nincs akkora türelmem, mint nektek. – Belekortyoltam a kávémba. – Viszont, számomra csak az itteni munkája fontos, azzal pedig már meggyőzött.