Don't touch me! ~banginho/minchan

46.

Reggel viszonylag későn keltek, de miután magukhoz tértek az volt az első számukra, hogy útnak induljanak. A szállás előtt elvált a négy fiatal útja. Jisung a fiatalabb aussie-val ment, Chan és Minho pedig nyílván Chan családját akarták meglátogatni, úgyhogy egy nem-túl-könnyes búcsú után elváltak útjaik. Minho kicsit elveszve érezte magát; körülötte mindenki angolul beszélt, még Chan is, és bár valamennyit tudott beszélni, nem sokat értett meg az akcentus miatt. De rendkívül hálás volt a szerelmének, hogy az amikor tudott fordított neki, és mindig megpróbált segíteni Minho-n, hogy ne érezze magát annyira gondterheltnek.
-Chanie, mikor érünk oda? - motyogta Minho, mikor felszálltak egy gyorsvonatra. Az aussie először keresett maguknak egy ülőhelyet, aztán mikor talált, és helyetfoglaltak, válaszolt.
-Olyan délután egyre érünk a végállomásunkhoz, onnan pedig taxit fogunk hazáig. - magyarázta az idősebb, Minho pedig idegesen biccentett, és tudatalatt is közelebb kucorodott hozzá, a többi ember láttán. - De sokan szállnak fel.. Csúcs forgalomban jöttünk, vagy mi van?- mormogta Chan, és Minho fele fordult - Akarsz helyet cserélni?
-Huh?
-Akkor te lennél az ablaknál.. Talán nem zavarnának az emberek annyira. - mosolyodott el halványan Chan, Minho szemei pedig az eddiginél is jobban elkerekedtek. Körülbelül úgy nézett ki, mint egy kitágult pupillájú macska, akin rendesen látszik, hogy fél. Válaszul a koreai csak bólintott, és gyorsan helyet is cseréltek. - Jobb egy picit?
-Mh-mh! -rázta meg a fejét nemlegesen Minho, és Chan vállára hajtotta a fejét-A végén még szociális fóbiát is növesztek..
-Ahj, butaság!- fintorgott Chan, és azon kezdett el gondolkodni, hogy hogyan tudná egyszerre elvonni a másik figyelmét, és jobb kedvre is deríteni. Nem sok ötlet jutott az eszébe, így végül utolsó esélyként elővette a fülhallgatóját, és az egyik részét Minho fülébe dugta, a másikat pedig a sajátjába. A fiatalabbik először nem értette mit ügyködik a szerelme, de mikor meghallotta a gyengéd r&b szerű dalt a fülében, egyből egy halvány mosoly kúszott az ajkaira.

Így ücsörögtek addig, kézenfogva, míg Minho-nak jobb kedve nem lett. Azután pedig hamar elröpült az idő; a koreai alig kapott észbe, már Chan családja háza előtt ácsorogtak a bőröndjeikkel.
-Fú... - sóhajtott Minho érezve, hogy a fejét ismét elkezdi ellepni a bizonytalanság szürke köde.
-Minden rendben lesz, ne aggódj!- szólalt meg Chan, részben magát is nyugtatgatva. Már nagyon izgult. Rég nem látta a családját, és végre itthon volt. Ráadásul Minho-val! Az aussie izgatottan bekopogtatott, és csöngetett is, hogy valaki mindenképpen meghallja, hogy vendégük van. Az ajtó nem sokkal később ki is nyílt, felfedve Chan hugát, Hannah-t.
-Hello? - pislogott kerek szemekkel a lány- Koraiak vagytok.. Azt hittem nem értek ide estére sem!
-Nem bírtam magammal.- válaszolt egyszerűen Chan, és rögtön letámadta a hugát egy nem túl erős öleléssel. A lányt ez valószínüleg hirtelen érte, mivel csak egy kis hezitálással paskolta meg a bátyja nagy és széles hátát. Miután el lett engedve pedig beljebb tessékelte a kettőt.

Minho az előbbi beszélgetésből a "hellón" kívül semmit sem értett, mivel mindketten angolul beszéltek, de nagyjából felfogta mi történhetett. Ahogy beléptek a házba, az első gondolata az volt, hogy "wow". Chan családja nem is élt annyira érdekes házban, mégis a koreain eluralkodott egy kisebb csodálat. Amolyan "szóval itt nőtt fel Chanie hyung" érzés.
-Hozok váltó papucsot, te addig segíts a.. párodnak? - jelent meg egy apró félmosoly Hannah száján, majd otthagyta a párocskát kettesben.
-Chanie hyung haza akarok menni!- suttogta Minho koreaiul egyből, amint a lány elment. Az idősebb elengedett egy kisebb szusszantást, és a két keze közé fogta Minho arcát.
-Elfelejtettelek egy pillanatra.. - motyogta magának- Megkérem őket, hogy ha tudnak, beszéljenek inkább koreaiul, rendben? - mosolygott halványan Chan, majd a kezét levezette Minho mancsához, hogy kézenfogja. Hannah megérkezett a papucsokkal, amikbe belebújtak, és megindultak beljebb a házba.

Minho szorosan Chan mögött maradt, nem is igazán figyelve a beszélgetésre amit elkezdett a hugával, és csak nézelődött. Minden új volt neki, túlterhelve érezte magát látványilag, és amiatt is, mert most jött rá a helyzet súlyára: ő úgy jött el Ausztráliába a párja szüleihez, és testvéreihez, hogy nem beszéli a nyelvet, és sose volt még külföldön. Hirtelen megtorpant, és lefagyott. Ezt Chan hamar észrevette, hisz a kezeik össze voltak fonva. Visszafordult Minho felé, és csodálkozva vette észre a tekintetet a párja arcán.
-Hannah, megtudnád mondani anyunak, hogy mindjárt jövünk? - szólalt meg Chan, ismét angolul, amire Minho felkapta a fejét. Egy mondta kezdett ismétlődni a fejében "nem értem!". "Nem értem, nem értem, nem értem!"
-Mi a baj? - kérdezte a lány, de Chan csak leintette, így inkább kettesben hagyta őket. Eddigre Minho teljes testében remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Hasonló érzése támadt, mint mikor régebben bárki megérintette. Remegett, elakart menekülni, szédült, és kapkodta a levegőt. A feje zsongott a rossz gondolatokkal arról, hogy hogyan fogja elrontani a találkát.
-Minho! Minho! Figyelj ide egy kicsit!- szólongatta Chan, miközben a kezei közé fogta a fiatalabb arcát, és kereste a tekintetét. Nagy nehezen ugyan, de kis próbálkozással elérte, hogy a párja ránézzen, és az egyik remegő kezét Chan-éra tegye. - Minden rossz gondolat amitől zsong a fejed, nem igaz. Csak a képzeleted szüleménye.- az idősebb szépen lassan beszélt, és ezután nem is folytatta tovább.

Amint elérte Minho teljes figyelmét, megkérte őt, hogy együtt vegyenek egy-két nagy levegőt, hogy a koreai valahogy megtudjon nyugodni. Egy kis idő után elkezdett könnyezni, és megtörve az eddig létesített szemkontaktusukat, Chan-hoz bújt. Az idősebb egyből elkezdte babusgatni. A kezét Minho hátára vezette, és kissé dölöngélni is elkezdett vele, míg a másik el nem engedte.
-Jobb? - kérdezte Chan halkan.
-Egy picit. - jött a válasz. Minho halk volt és bizonytalan, ami nagyon bántotta Chan lelkét, végtére is, ő hozta ide. Minho pedig eleve nem akart itt lenni, az elejétől kezdve nagyon félt. De valahol büszke volt Minho-ra, hogy nem futamodott meg. Hiába félt a helyzettől, itt akart lenni, mert Chan itt volt. Az aussie ezen a gondolaton elmosolyodott, és megfogta a párja kezét. - Ijesztő..-motyogta halkan Minho.
-Tudom Minnie. - mosolygott Chan, majd bíztatásból megszorította a másik kezét. - De olyan messzire eljutottunk már! Nem akarlak siettetni, csak és kizárolag akkor megyünk be, ha eléggé felkészültnek érzed magad. De szeretnélek megkérni egy dologra!
-Hm?- fordította az arcát Minho a párja felé.
-Bízol bennem?
-Ez.. nagyon buta kérdés volt Chanie, persze, hogy bízok benned! - fintorodott el Minho
-Rendben, az jó. Mivel a család elég ölelgetős.. - húzta el a száját az aussie, látva, hogy Minho szemei elkerekednek, és elfehéredik - N-ne aggódj, mondtam nekik hogy fogják vissza magukat, de kérlek ne akadj ki nagyon ha véletlen megérintenek! Mellesleg ott leszek végig melletted! Ow, szólnom kellett volna előbb.. - motyogta magának aggódóan Chan észrevéve, hogy a fiatalabb teljesen lefagyott mint egy régi windows gép.
-...
-...Gondolom haza akarsz me--
-Menjünk Chanie- lépett egy nagyot a koreai befelé a szobába, oda, ahol egy csapat ölelgetős-mániás, ausztrál emberrel kell majd szembeszállnia. Minho még magában gondolta, hogy ezt nagyon meg fogja bánni, de erős akart lenni. Ki kell lépnie a komfort zónájából ahhoz, hogy rendes életet tudjon egyszer majd élni. Ez egy nagyobb lépés volt, de tudta, hogy a végén ki fog fizetődni a dolog. A másik dolog pedig.. ez csak Chan családja. Amúgy is egyszer meg kellett volna történnie ennek a jelenetnek, ha sokáig terveznek együtt lenni.

Jobb előbb, mint később. Ugye?