Misztikus történetek (18+)

🖤 Kényszerszövetség 💔

Ez egy hosszabb rész lesz, amit lehet, egyszer regénnyé alakítok. Majd a végén írjátok meg, érdekelne-e titeket egy ilyen alapszituációra épülő sztori ;)

Bettit, a boszorkányt egész a Kárpátokból vonszolják nyugat-tibeti bázisukig a vadászok. Napokon át kínozzák, majd egy sötét cellában mágiagátló láncokba verve hagyják magára. Kimerülve, a drogok maradványaitól és vérveszteségtől kábán, fájdalmak közepette siratja hangtalanul gyönyörű, erdélyi otthonát. Egy ilyen jól őrzött börtönből szinte semmi esélye megszökni. Még ha összeszedve minden erejét és tehetségét ki is tudna törni béklyóiból, s felszabadult varázserejével kiszabadulna a cellából, a kiérkező kommandósokkal már nem lenne ereje elbánni. Mint egy természetfeletti elem, az ő varázsenergiái sem végtelenek. Reménytelen helyzet... Egyedül képtelen kijutni innen – ezt elég hamar felismerte.

Halk morgás zökkenti ki a kátrányos melankóliából, a szomszédos cella sarkában egy alakot fedez fel a félhomályban. Ahogy a szeme jobban hozzászokik a gyér látási viszonyokhoz, azt is felismeri, hogy egy magas, szálkás férfiről van szó. Szürke, megviselt öltöny, bőre világos, haja szőke, mint az alkonyi hold. A világos hajú ázsiaiak nagyon ritkák. Az alak vagy festeti a haját, vagy... felvillanó vörös szemei meg is adják kérdésére a választ. Szomszédos cella lakója nem hozzá hasonló mágus, hanem egy vámpír, a vadászok másik nagy célcsoportjának tagja.

A vámpír kimerültnek tűnik, fájdalmak gyötrik, valószínűleg a rengeteg vasfű oldattól, amit belenyomtak, de hősiesen tűri, nem szenved hangosan se nem túl látványosan, vörös szemeiben rendíthetetlenség szikrája ég. Az eltökéltség eme megnyilvánulása megmozgat valamit a lányban. Talán nem kell egyedül próbálkoznia a kijutással, talán, de... azt sem tudja, ki ez a vámpír, ostobaság lenne megbíznia benne. Talán rosszul fogja fel... Ő lehet már sehogy sem jut ki innen élve, de legalább a vadászokon bosszút állhat önmagáért, s volt kovenje elveszett tagjaiért, akiket szintén a vadászok raboltak el illetve öltek meg.

Hirtelen elhatározás villan szemeiben, melyek zöld színnel ragyognak fel. Tekintete egy pillanatra összeakad a vámpíréval, mintha tökéletesen megértenék egymást.
Lehunyja szemeit és koncentrál.
Egy kattanás, sokkhullám, majd béklyói homokká porladva hullnak le róla. Fájdalom nyilall törött térdébe, grimaszolva pillant a vámpírra, aki a falnak dőlve, türelmes érdeklődéssel követi figyelemmel szökésre irányuló próbálkozását. Vörös szemeiben nem lát haragot vagy irigységet, amiért láhatóan csak magát mentette volna, ellenben, ha úgy adódik, kész az együttműködésre.

A boszorkány felszívja magát levegővel, s fájdalmait elharapva biceg a két cellát elválasztó rácshoz. A vámpír nem kapkod, ráérősen löki el magát a faltól, majd kissé részegesen, de még így is elképesztő elegánsan lépked a lányhoz, végül lehuppan a rács mellé törökülésben.

Egy ideig csak néznek egymás szemébe, ziháló, zöld szemek bámulnak a hűvös, piros tekintetbe.
– Feleslegesen pazaroltad az energiádat, ha itt megállsz – közöli végül a vámpír a tényeket. – Amint egy őr meglája, hogy kiszabadultál a láncokból, újra rád teszik azokat a béklyókat, s még jól meg is vernek. – A boszorkány tovább zihál, a járás és ereje korábbi felhasználása jobban kikészítette, mint várta. Úgy érzi, felállni sem bírna újra, nem hogy az őrökkel harcba fogni. – Ha engem kérdezel, felállsz, és harc közben halsz meg, mint egy bátor ember, vagy megölöd magad még a kínzások előtt, mint egy gyáva.

– A szenvedésem nem zavar – feleli végül energiája maradékába kapaszkodva a varázslólány. – Nem vagyok sem igazán bátor, sem reménytelenül gyáva, de nem vagyok vajszívű sem. Ha úgyis halál sorsom, legalább biztos lehessek benne, hogy ezek a seggfej vadászok is szenvedni fognak azért, amit a fajtáinkkal tesznek.
– Ez úgy hangzik, mintha a vámpírokat is ugyanúgy sajnálnád, mint a mágusokat. A mágusok mindig is elítélték a fajtámat – jegyezi meg epésen a vámpír.
– Én sem szívlelem a vérszívókat, de jelenleg te vagy az egyetlen reményem.
– A túlélésre?
– Naiv sem vagyok, sem ostoba – feleli hűvösen a boszorkány. – Semmi okom megbízni benned, nem ismerlek.
– Nem is ajánlanám, hogy pont bennem bízz meg. Mit remélsz akkor tőlem?
– Azt, hogy a te bosszúvágyad legalább olyan elsöprő, mint az enyém.
– Hm... – mosolyodik el sötéten a férfi.
– Én úgysem jutnék ki élve, sőt, túl hamar elbuknék, de te... érzem az aurádon, nem harmadrangú vámpír vagy, igaz? Jól tudsz harcolni?