Misztikus történetek (18+)

A vízköpő és a nimfa

Azokban a buja, termékeny lyoni erdőkben, melyeknek misztikus világát I. Ferenc is gyakorta járta a folyók egyesülését átölelő városba tartva, megbújt egy magányos kúria. Rémi Fontane márki lakott régebben a villában teljes udvartartásában, ám miután felesége addig rágta a fülét, hogy költözzenek Marseilles-be, a birtok elnéptelenedett. Senki sem akart ugyanis fél napi lovaskicsi-útra Lyontól, a vadregényes, megzabolázatlan erdő mélyére költözni.

Ez a természetimádat egyedül a Fontane család mániája volt, néhány generációra visszamenőleg, s sajnos elkerülhetetlenül csatlakoztak ők is az arisztokrácia azon fajsúlyos részéhez, akik a népszerűbb városokban vetették meg lábukat, az emberi kultúra, gazdagság és kapzsiság központjaiban.

A kúria maga nem bánta magányát, hisz öntudatlan épület volt csupán, cseppet sem zavarták az oszlopait benövő rózsaindák, a falaira felkúszó borostyán, a sarkokra telepedő moha, a kertek elvadulása. A birtokot lassan, de véglegesen visszahódította a természet.

Egyedül egy oroszlánfejű, denevérszárnyú vízköpő szomorkodott a rozsdás kapuk melletti szobor-talapzaton. Kettő volt belőlük, mindkét oldalon, ám csak egyikük, az északi oldalon lévő ébredt öntudatra. Vagyis, sokkal inkább őrizte meg öntudatát, miután lelkét Lyon gonosz boszorkánya hatvan éve a vízköpőbe zárta. Léon, Rémi márki egykori apródjának legnagyobb bűne az volt, hogy nem szeretett volna a középkorú némber szeretőjévé válni.

Kicsivel azután, hogy Léon – az udvartartás számára nyomtalanul – eltűnt, költözött az uraság családjával és személyzetével a nagyvárosba. Léon hiába próbálkozott, csupán teliholdkor, a boszorkány órájában elevenedhetett meg, s akkor halálra rémített bárkit, aki meglátta. Legalábbis minden emberfiát. Hiszen ki ne rémülne halálra egy vörösen izzó szemű, mozgó, beszélő, nyikorgó, recsegő, szárnyas kőszobortól.

León a bő hatvan év alatt lassan bele-bele is törődött már, hogy egy örökkévalóságig vízköpő szoborként fogja élni mozdulatlan életért, ahol nem lesz társa, csak a másik, mozdulatlan szobor. Nem öleli más, csupán a talapzatára lassan felkúszó borostyán. Nem hallgat emberi zenét, csupán a természet szeles, viharos, madárcsicsergős szimfóniáját, s nem is csodálhat mást, csak az elévetülő, lassan, de folyamatosan változó, négyévszakos tájképet.

Azzal már nem is próbálkozott, hogy szabad órájában elrepül Lyonba, hátha valaki megszereti, hisz kiutálnák a városból. Szabad perceit inkább a közeli patak egy tóvá kiszélesedő öblénél töltötte, ahol cudar ábrázatát figyelte a telihold fényében, denevérekkel járt táncot a levegőben vagy éppen farkasokkal vágtatott az erdőben.

Egy ilyen teliholdas éjjelen történt az is, hogy Léon a patakparti bokrok mögül meglátott egy leányt, egy teltkarcsú, fiatal nőt, aki félcombig a vízbe gázolt, s ott forgott, pocsolta magát. De nem akármilyen nő volt ez, hanem az erdő igaz leánya.

Bőre zöld volt, mint a friss moha, hullámos, rózsaszín-narancs-sárga hajában virágok nyíltak, tiaraként kökény és galagonya ágak fonata ékesítette fejét. Szemei lilán ragyogtak, mint a nemes ametiszt. Ruhája felül testére simuló lapulevelekből, alul borostyánszoknyából állt, melyet változatos virágok tarkítottak, csak úgy, mint haját.

Egy igazi nimfa – ismerte fel Léon, s bár már ő maga is a mágia teremtményének számított, még így is megdöbbentette egy valódi, egy született félistenség, egy szellemi lény, az erdők állítólagos védőszentje. Nem is mert előbújni a málnabokrok mögül csak, amikor a nimfa kacéran intett neki, s mellé lágy, csilingelő kacagását társította. Léon akkor lassan, óvatosan a vízpartig sétált, de beljebb nem merészkedett. Egy ilyen nehéz kőszobor menten elsüllyedne a vízben, mellesleg ez a nő is olyan szép volt, olyan túlontúl elragadó és nőies.

– Leskelődhetsz szabadon, nem zavar – szólította meg végül a vízköpőt.

– Te... nem félsz tőlem?

A nimfa megrázta a fejét, minek eredményeként virágszirmok hulltak a vízfelszínre.
– Kedvesnek tűnsz, melegen csillog a szemed.

– Mások ijesztőnek találják.

– Mások szerint nem is létezhetnék – nevette a nő. – Lorena vagyok. És te?

– Léon.

– Egy kedves oroszlán, még az álcádhoz is illik.

– Nem álca, hanem átok. Régen ember voltam.

– Emberként már rég meghaltál volna. De ha bejössz a vízbe, újjászülethetsz ebben a formában.

– Miért segítenél? – lepődött meg Léon. – Hisz alig ismersz.

– Azért, hogy jobban megismerhesselek – válaszolt élelmesen Lorena. – Nem csak a vízköpők, a nimfák élete is magányos. Kevesen vagyunk, s még kevesebb az olyan entitás, aki nem növényszajhának, hanem valódi hölgynek tart minket. Ahogy te néztél rám, őszinte áhítattal.

– Túlságosan sorsszerűnek tűnik.

– Nem teljesen. Egy ideje figyeltelek, reméltem, hogy egy teliholdkor majd egymásba botlunk. S reméltem, hogy így fogsz majd rám nézni.

– És most?

– Gyere be a vízbe! – nyújtotta felé virággyűrűs ujjait a nimfa. Léon félve tette meg az első lépéseket, majd kezeik összefonódtak, s a kőtest Lorena vezetésével végül teljesen a víz alá merült.

A felszín zubogni kezdett, majd a habokból végül egy húsvér testet öltött, oroszlántestű, denevérszárnyú, villásfarkú, mégis emberszerű lény emelkedett ki, vérvörös szemekkel és nagy csodálkozásban.

– A boszorkány, aki átváltoztatott – mondta Lorena –, halálos ágyán meggyónta a természet szellemeinek minden bűnét, azokat az alkalmakat, amikor a természettől kölcsönzött hatalmat rossz célokra használta. Sajnos, teljes mértékben visszaadni a régi életedet nem tudtam, de amikor a természet valamit elvesz, valamit visszaad. Ha szeretnéd, mostantól az erdő lesz a te királyságod, s én a királynőd.

A vízköpő akkor féltérdre ereszkedett a nimfa előtt s fejet hajtott neki, ekkor azonban az ő fején is egy gallyakból font korona jelent meg. Lorena lágyan mosolygott rá.
– Régen egy márkit szolgáltál. Most már az erdei népek védelmezője vagy.

– Csak azt áruld el, mégis mivel érdemeltem ki ezt a temérdek jóindulatot?

– Ha régebben gyarló ember is voltál, ha nem, mostanra minden emberi hibádat levetetted. Hatvan évig dolgoztál a saját lelkeden, befogadtad a természet szellemét, azt a szellemséget, ami engem is teremtett. Már tulajdonképpen hozzánk tartoztál és ezúttal csupán kiteljesedtél.

– Lorena... örömmel leszek a társad – határozta el Léon. – Örökké.

A nimfa kedélyesen bólintott, s lágy csókot lehelt a vízköpő oroszlánszőrös homlokára.

Hát így történt az, hogy a Fontane család egykori birtokát, annak minden megmaradt birtoktárgyával, szolgájával együtt végül teljes mértékben visszahódította a természet. A ház és a kert a növények és állatoké lett, a vízköpővé dermedt apród pedig egy nimfa társává, s később szeretőjévé.

Megj.: Sajnos a borító most nem sikerült olyan jóra, nem találtam megfelelően beállított képeket... meg a képszerkesztő tudásom is kezdetleges xD