Misztikus történetek (18+)

𐂂 Csodaszarvas és turulmadár 🦅

Hűs szellővel, s szürke fellegekkel érkezik az ősz a Kárpát-medencébe. Borús hangulatát mégis megtörik a magyarok táborában lobogó, fehér mészkövekkel körbepakolt tűzrakások, jurtáik mellett a földbe szúrt fáklyák, s a vándorló közösség egész, összetartó hangulata. A lemenő Nap narancsos fényében kucsmás, lenvászon inges kisgyerekek játszadoznak a szélben táncoló színes falevelekkel, vagy a farkasszerű kutyákkal őriztetett kecskéket, juhokat simogatják. Az idősebbek a fűzfaketrecekben tartott tyúkok alól szedik ki a tojásokat, s viszik a főzéshez. A lenvászon-szoknyás édesanyák, nagyanyák ugyanis épp ételt készítenek a vacsorához.

Lódobogás szűrődik a távolból, ahogy aznapi vadászatukról megérkeznek a törzs férfijai. A gyerekek vidám kiáltásokkal üdvözlik apáikat. Ők a fegyvert élező nagyapákkal összekacsintva pakolják le lovaikról a zsákmányt, majd kicsapják a ménest a vadvirágos mezőre legelni. A vadászok nekilátnak a hús feldolgozásának, míg néhány zenész báránybőr dobokat kezd verni, s páran ukulelét és csörgőket ragadnak. Az asszonyok énekelni kezdenek, a férfiak felöntenek egy kis kumiszt a garatra, amíg elkészül a vacsora.

A néhány tucat családot számláló törzs tagjai összegyűlnek a legnagyobb tábortűz körül, s farönkökön meg állaszszőrméken helyet foglalva fogyasztják vacsorájukat. Az egyik ősz szakállú aggastyán sok kérlelésre magára vállalja az aznapi mesélő szerepét. Minden gyerek lélegzet visszatartva figyel, de még a felnőttek is megállnak a kumiszmámoros kurjongatásban. A zene elhalkul, ritmusa a történet fonalához készül alkalmazkodni.

- Volt egyszer, hol nem volt, ahol a kurtafarkú malac túr, az üveghegyen is túl...
- Térjen már a lényegre, öregapám! - kurjant közbe az egyik teltebb, göndörbajszú vadász, amin aztán mind nevetnek egy sort.
- Szóval az üveghegyen, s a magas sziklahegységeken túl, élt egyszer hét vezér, a magyarok hét vezére!
- Éljen! Hú! - bömbölik vidáman az ittas férfiak.

- Ez a hét vezér, Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm elhatározták, hogy végre otthont találnak a több évszázada bolyongó népüknek. Megjárták keletet-nyugatot, északot-delet, de alkalmas helyet nem leltek. Egyik este így összeültek, s egy felhős, teliholdas éjjel tábortüzet raktak. Áldozatokat mutattak be, köztük hét csikó vérét ontották. Imájukban kérték az isteneket, Nap- és Holdanyát, a tűz, víz, föld és szél szellemeit, hogy mutassanak utat nekik, adjanak jelet, merre vezessék tovább népüket. Imájuk után rögvest kialudt a tűz, s koromsötétség borult a vezérekre. Ám hamar kitisztult az ég is, megjelentek a csillagok, s a telihold fénye egy ragyogó alakot világított meg. Nem ember volt, hanem egy hatalmas, ezüstszínben pompázó szarvas, agancsain a gubacsok úgy ragyogtak, mint égen a csillagok. A szarvas elügetett egy irányba, a vezérek meg azon nyomban követték, s kiderült, az otthon közelebb volt, mint hitték. Pár hét múlva ráakadtak a korábban átjárhatatlannak tűnő hegységben egy hágóra, ahol átvezették népünket ebbe a csodás medencébe, ahol most is vagyunk.

- Jujj, de izgi! - tapsikol egy kisfiúcska.

- Psszt! - inti csendre a nővére, aki már hallotta a történetet korábban. - Még nincs vége!

- Valóban - bólint szelíden az öreg. - A vezérek ugyanis tovább aggódtak. Mi lesz, ha nem ez lesz a megfelelő otthon? Idegen népek is laktak errefelé, mi lesz, ha nem sikerül kijönniük egymással, s háborúzniuk kell a békés letelepedés helyett? A hét fivér így a következő égi jelenségnél, az évek óta megjósolt napfogyatkozásnál újabb áldozati szertartást tartott. Ezúttal saját vérüket ontották, s azt csepegtették a tűzbe, cserébe kérve minden istent és szellemet, hogy biztosítsák, népük túlél majd e termékeny medencében, örömben, békességben boldogulni s gyarapodni fognak. Ahogy a Hold eltakarta a Napot egy pillanatra, félhomály ereszkedett a tájra, majd a kibukkanó napsarlóból egy fényes pont pattant ki, s repült a vezérek felé. Aranyszínű csodamadár szállta körbe őket, szárnyaiból csillagpor hullt a földre. A földből aranyszínű búzakalászok nőttek ki, majd hoztak bőséges termést. A madár ekkor vissza szállt a Napba, s vele együtt szállt tova a vezérek kétsége is. A szellemek üzenete a vezérek által később Csodaszarvasnak és Turulmadárnak nevezett küldöttjeikkel egyértelmű volt: Amíg van vad az erdőben s amíg termékenyek a földek, a magyaroknak semmiben nem lesz hiánya! Nagy ez a medence, meg tudjuk osztani a többi néppel, s együtt hazánkká tesszük!

- Mikor is történt ez, Tas bácsi? - kérdezi az egyik fonott hajú kislány.

- Mindennek már negyven éve - feleli az öreg elmerengve. - Azóta ritkán látjuk egymást Huba testvéremmel, pedig az ő törzse telepedett le hozzánk a legközelebb. Előd nyugatra ment, Álmos északon maradt, Ond és Kond délnyugat és délkelet felé indultak a hágótól, Töhötöm pedig valahol középtájt állapodott meg.

- És láttad azóta a Csodaszarvast vagy a Turulmadarat, Tas bácsi? - kíváncsiskodik egy aludttejes szájú fiúcska.

- Napközben sajnos nem... de minden éjjel velük álmodok - mosolyodik el az öreg . - Tanuljatok fiatalok, hallgassatok a felmenőitekre, dolgozzatok keményen... s talán akkor egyszer nektek is megjelennek a magyarok isteneinek követei!

Elnyúló mulatozást követően Tas törzsének magyarjai aludni térnek.

Másnap karmazsin csíkban hasad a hajnal keleten. A csillagvásznas nyugati horizont felett még ott lebeg a telihold, fénye a felkelő Nappal együtt csillan meg a harmatos füvön. Az állatok s a magyarok mozgolódni kezdenek, ám Tas bácsi már nem kel fel bárányszőrrel borított szalmaágyáról. Legalábbis teste mozdulatlan marad, ahogy a piros fényárban kisétál a jurtából, s végignéz ébredező népén. Nyugat felé tekint, ahol a telihold mellett egy ezüstszínű szarvas jelenik meg. Kimérten közeledik felé, majd mikor odaér, meghajol előtte. Tas tudja, hogy a csodalény érte jött, s miután nyugtázza magában, népe most már nélküle is boldogulni fog, gyakorlott mozdulattal felszáll a szellem hátára.

A Csodaszarvas elvágtat vele nyugatra, a pirosló Nappal ellentétesen, a lenyugvó Hold ezüst korongjának irányába. Ahogy a tábor sziluettje a távolba olvad, a Napból egy aranyszínű csík lövellt ki, s immár a ragyogó Turulmadár is ott száll a Tassal a hátán vágtató ezüstszarvas mellett. Tesz pár kört a levegőben, majd közvetlenül előttük fényéből egy kaput nyit egy másik világra. A Csodaszarvas hátán Tassal felszökken a levegőbe s átsuhant a kapun, majd egy napfényes, vadvirágos mezőn ér földet, pont egy olyanon, ahol a honfoglalás napján ő és hat fivére tábort vertek.

A mezőn ott is lézengenek már öten. Hófehér vászonöltözetben Álmos, Előd, Ond, Kond és Huba intenek neki, ahogy leszáll hátasáról. A Csodaszarvas és Turulmadár szétfoszlanak, ő pedig immár fiatalkori testében üdvözli nagy ölelésekkel és hátbaveregetésekkel fivéreit.
- Töhötöm hol van? - kérdezi hamar.
- Mindig utoljára érkezik - kacagja Kond.

Kis idő után, legalábbis nekik pár pillanatnak tűnik, Töhötöm is belovagol a mezőre a Csodaszarvason, így őt is családiasan körberajongják.

- Hát fivéreim - fog bele Előd, - megcsináltuk! A népünknek otthona van, mi meghaltunk, hogyan tovább?
- Leljünk békére! - javasolja Álmos.
- Á, a béke unalmas! - legyint Töhötöm. - Van itt a túlvilágon kumisz?
- Ha van, biza meghúzom! - neveti Ond.
- Meg egy kis szarvassült is jól jönne - teszi hozzá Kond.
- Én egy szép, magyar nőre vágyom - mondja Huba, s ezeken a javaslatokon aztán mind egyetértően hümmögni és bólogatni kezdenek.

- Nem lehetünk egyedül mi heten, akik itt vagyunk - állapítja meg Tas. - Az őseinknek is itt kell lennie valahol! Korábban hazát kerestünk a népünknek, most induljunk, és keressük meg az ősmagyarokat!
- Menjünk!
- Gyerünk!
- Usgyi! - helyeselnek a többiek.

S így esett, hogy a hét vezér is elfoglalta neki kijáró helyét az ősmagyarok között, míg az élő magyarokat tovább élteti a nevük köré fonódott legenda, s álmukat mindmáig vigyázza a Napból született Turulmadár és a holdfényből lett Csodaszarvas.

Két dal, ami szerepet játszott a novella megszületésében: