Misztikus történetek (18+)

Lélekállat 👧🪶

Szökkenőszél, a fiatal indiánlány szokásos reggeli halászatára indul. Táboruk a Sziklás-hegység egy fennsíkján terpeszkedik, így a közeli völgyben zubogó forráshoz tart. Vidáman szökdécsel lefelé a virágokkal hintett lankás hegyoldalon, miközben azon elmélkedik, vajon miféle állat szelleme választja majd ki őt az alkonyatkor tartandó szertartáson.

Minden évben, ősz közepén a sámánok megidézik az ősök szellemét, hogy segítsenek kiválasztani a gyerekkorból fiatal felnőttekké váló törzstagok spirituális kísérőjét. Lélekállatuk egyben válik védelmezőjükké s jelképezi saját személyiségük legerősebb vonásait, emellett, az adott állatfajhoz természetfeletti módon képesek lesznek kapcsolódni. Törzse tagjai mind erős, izgalmas állatokhoz kapcsolódnak, mint a farkas, sas,  hegyioroszlán és jávorszarvas. Még barátai, akik hegyikecskét és vadmacskát kaptak, sem panaszkodhatnak. Szökkenőszél is ilyen csodás állatokat szeretne magának, talán a legnagyobbat, egy barnamedvét, mint ami édesapjának, Sziklaszívnek a lélekállata. Vagy vadlovat, ami bátyja, Égdörgés jelképe. Esetleg hiúzt, ami édesanyja, Erdeimoha védelmezője, vagy baglyot, ami nővére, Csillagvér eszét szimbolizálja.

A kristálytiszta vizű patakhoz érve mélyet szippant a völgy friss, párás, virágokkal telített illatából. Csak halat ne kapjak! – fohászkodik magában. Hegyesre faragott végű botokkal kifog egy tucat halat, melyeket, úgy, ahogy vannak, a karókra tűzve cipeli fel a táborig, majd megtisztítja és megsüti őket a tábortűznél.

Alkonyatkor elkezdődik a szent szertartás, a sámán transzba esve kommunikál a szellemekkel, varázserejű füstjének illatától a fiatalok is kissé elbódulnak. A gomolygó, szürke füst végül három részre oszlik s a füsttömegek lassan élőlények alakját veszik fel. Harmatosfű köré egy rókasziluett oson, mely állat olyan huncut teremtmény, mint a vörösesbarna hajú leány maga. Gömbölyűkövet, a kissé teltebb fiút pedig egy vaskos bölény sziluettje vágtatja körbe. Már csak Szökkenőszél van hátra, akinek szelleme lassabban bontakozik ki a füstből, végül apró mezeinyúl formájában, szaporán ugrálja körbe a lányt.

Szökkenőszél nem örül különösebben a gyengécske állatnak, amit kapott. Egy harcban a többi, erősebb állatot tekintve minden bizonnyal a nyúl vesztene először, erről meg van győződve. A bölény és a többi patás eltapossa, a ragadózó emlősök és madarak megeszik vacsorára.

Pár hét múlva egy reggelen Szökkenőszél újra halászni indul, amikor egy kígyó siklik el előtte csörögve és sziszegve. Épp idejében torpan meg, hogy rá ne lépjen, így a csúszómászó békén hagyja, de csak azért, mert jobb prédája akad. A közelben apró mezeinyúlkölykök szaladgálnak, őket szeretné elkapni. Épp az egyik, hófehér kölyök felé lendül, amikor Szökkenőszél elkiáltja magát.

– Ne!

Túl messze van, hogy segíthessen, de kiáltását meghallja a közelben legelő anyanyúl, s szélsebesen a kígyó elé szökken, s mielőtt belemélyeszthetné fogait kölykeibe, ő mélyeszti rágófogait annak nyakába. Persze, ez nem elég a kígyó megölésére, de ekkor a többi, felnőtt nyúl is a közelbe ér, s mind harapni, nyúzni kezdik a sziszegő-vergődő ragadozót, ami végül elvérezve adja fel a harcot.

Egy nyúl elég gyors volt, egy falka pedig elég erős is, hogy legyőzzék az ellenséget. A foltos anyanyúl ekkor felpillant a lányra, bölcs tekintetével mintha csak azt üzenné: Erősebb vagy, mint hinnéd! Szökkenőszél ekkor érti meg: Talán nem a nyúl a legerősebb állat, de az egyik leggyorsabb. S bár ez önmagában nem garantálja a győzelmet, nem is kell egyedül harcolnia – a családja, a törzse tagjai ott vannak, hogy segítsék a túlélésben. Együtt mind erősebbek – lélekállata erre mindig emlékeztetni fogja, a közösség elsöprő erejére!