Misztikus történetek (18+)

🔯 Az alkimista 🔯

Avagy, mit jelent valójában az egyenértékűség?

Olajfák hosszúkás levelei zizegnek a sós szélben, alattuk mélyen a Zöld tenger* mossa a meredek hegyoldalt. A zefír* langyos fuvallatai felkapnak pár fehér rózsaszirmot a félig nyitott cédrusfa koporsóról, s magukkal ragadják az alkonyi végtelenbe.

Athos Avernus, a ciprusi alkimista kitartóan szemléli fátyollal letakart elhunyt szerelmét, arcáról gyász helyett magabiztosság sugárzik. Calliope mozdulatlan holttestétől elszakítva emeli rendíthetetlen tekintetét a nyugati égre, a zefír forrásául szolgáló hullámokba merülő bíbor napkorongra.

Nem hiába választotta egykoron megannyi mágikus irányzat közül az alkímiát az athéni varázslóakadémián. Jól tudta, hogy az elemek és energia megfelelő vegyítésével bármi lehetséges, bárkiből lehet teremtő avagy pusztító, mindennek ára van csupán. Az egyenértékűség elvében, ez esetben az áldozat egy élet az életért.

Ez az ár olyasvalami volt, amit Athos kész volt megfizetni, hogy Hádész birodalmából kiszabadítsa szerelmét. Hisz alig vegyült pár ősz szál kecskeszakállába, Calliope pedig még fiatal, termékenységének csúcspontján álló, fiatal leány volt. Nem érdemelte azt a tüdőbajt, ami elvitte őt, azt, amit attól az átkozott, ráköhögő kecskepásztortól kapott. Hisz családot szerettek volna alapítani, gyerekeket vállalni... s ha rajta múlik, mindez meg is valósul majd.

Három nap múlva a tenger felett magasodó olajfaliget közepén kapával kivájt, körbe foglalt, szögletes alakzatok fekszenek, melyeket lila kristályporral töltöttek ki. Ezüstös telihold fénye vetül az alkimistakörben egy szép, szőke leány fehérbe öltöztetett holttestére, s a mellette vergődő, láncokkal lekötözött, köhécselő, ócska ruhás kecskepásztorra. Az egyik alakzat, a két testet körbefogó hatszögű csillag csúcsaiba egy élő babérfaágat, egy kehely vizet, egy marok kavicsot, egy bronztálnyi égő olajat, palackba zárt zefírt, s egy szintén lekötözött, élő, tejfehér galambot helyeztek.

Nem messze a körtől Athos Avernus áll, bíborszínű köpenyben, bal kezében ősi tankönyvet tartva, jobbját az alkimista kör felé emelve.

– Kérlek... kérlek, uram... – hörgi az idősödő pásztor. – Nem is biztos... hogy a leány tőlem kapta... a tüdőfenét... Nekem már... évek óta... van ez a... köhögés... A füvesasszony szerint... valami gyom virágzása... okozza...

– Hallgass! – szólja meg az alkimista. – Nem érdekelnek a magyarázataid! Kellesz, hogy ő – néz megszállottan Calliope törékeny testére – visszatérhessen!
– Kérlek... uram! Nekem... gyermekeim, unokáim vannak...
– CSENDET! – dörren most a mágus hangja könyörtelenül, s egyben egy kézmozdulattal elnémítja leendő áldozatát. Mély levegőt vesz, majd amint végre megfelelő tudatállapotba jut, ősi nyelven beszélni kezd.

Az alkimistakör vonalai felizzanak, lila derengésük bíborkék köddé alakul a talaj felett, mely lassan bevonja a két testet. Az elsöprő, elemi mágia felülírja a mágus korábbi igéit. Ahogy a víz felforr, s a szél kirobban a palackból, a kecskepásztor felnyög, majd fulladozva felkiált, ám ahogy a babérfaág lassan elsorvad, ahogy a tűz megfogyatkozik, úgy halkul el ő is.

Hamar a kavicsok homokká porladnak, a galambból kiveszik az élet, s a pásztor szintén kileheli lelkét, ám az ő életereje a feláldozott elemek fogságába esve a körön belül reked, s végül rátalál a leányra. Így amikor az idős kecskepásztor már Hádész kapuin kopogtat, Calliopében feltámad az élet tüze. Tüdeje megtelik levegővel, ereiben újra áramlani kezd a vér, teste megelevenedik, s a fiatal, újra termékeny asszony lassan kinyitja szemeit.

Athos megkönnyebbülve lélegzik fel, szíve örömtelin dobban. Kedvese mellé siet, felsegíti a földről, kézenfogva kivezeti a körből, majd a sziklaszirt szélén, a telihold fényében megcsókolja. Ám a csók nem olyan, mint várta. Ajkai hideg bőrt érintenek, melyen megdöbbenve szemei hűvös, fátyolos tekintetre akadnak.

Az alkimista szíve megsajdul, ahogy érzi, közel sem olyan édes és forró a tűz a lányban, mint régen volt. Lelkét fagyos, alvilági tűz tartja testében, mely, ha most újra él is, napokon át bomlott. Hádész kék tüze szűrődik keresztül Calliopé üres tekintetén, jelezvén, hogy ha a mágus el is cserélte lelkét a kecskepásztoréval, valójában már mindkét lélek az Alvilág urához tartozik. Kedvese visszatért hozzá, de végzetesen megváltozott, hisz már megjárta a halált, s ezt nem törölheti el semmilyen mágia.

Athos Avernus eddig oly erős reményeit kegyetlenül összetörte a felismerés, hogy nem folytathatják ott, ahol abbahagyták, hisz Calliopé már nem az, aki volt, akinek szerinte lennie kéne. Elméjét a halál köde homályosítja el, szíve csak félgőzzel dobog, minden második lélegzetvétele a halál lehelete, s ha képes is lenne az ő gyerekeit kihordani, azokra mind kivétel nélkül Hádész tarthatna igényt. Ugyanis, aki a biztos halálból tér vissza, annak gyermekei is a halál uráéi lesznek.

Az igazság az, hogy a nagytudású alkimista vétett egy hatalmas hibát a számításaiban. Az egyenértékűség elvében nem csak a kecskepásztor életét, hanem halálát is átruházta Calliopéra, s annak leendő gyermekeire. Életet akart adni egy halottnak, de csupán elő halált teremtett, újabb adósságot az Alvilág urának.

Ugyan miért is nyerhetett volna? Hiszen az élet és halál harcában gyakorlatilag nincs egyenértékűség, mindig az utóbbi nyer. Az utóbbi nyert és ezúttal hatalmas fölénnyel.

Athos Avernus végső elkeseredésében felnézett az izzó holdkorongra, mely mintha maga is könnyeket hullatott volna. Átölelte szótlanul merengő kedvesét, utolsó, hűvös csókot nyomott hideg ajakira, majd elrugaszkodva a mélybe vetette magukat, az éjsötét hullámok világába. Hádész ne nyerhessen ilyen egyszerűen! Először Poszeidón tengerébe vesznek...

* Zöld tenger = Földközi-tenger ókori/régi neve a mediterrán régiókban.

* Zefír = nyugati szél

Még két kép a humán transzmutációs körről. Talán sokan sejtitek, melyik sorozat ihlette a sztorit ;)