𝐊önyörtelen 𝐒𝐳avak |Five Hargreeves ff|

2.FEJEZET|Friends

________ 𝟐.𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 ________

◦•≫୨⎯ "Me from the Moon, You from the stars, Our conversations were like homework" ⎯୧╮

Június 18.

Másnap reggel magamtól kelek fel, fél hét környékén. Kábán pislogok egy ideig, talán bele is szédülök abba hogy olyan gyorsan ülök fel. A szemeimet dörzsölve emlékeztetem magam arra hogy nem otthon vagyok, hanem az idegen rokon házában, hiszen pár pillanatra megijedtem a környezetváltozástól.

Az ablakon erősen sütnek be a júniusi napsugarak, úgy néznek ki mintha porcsíkok lennének a levegőben,és ezek megvilágítják a padlót, halványan még az ágy szélét is.

Nem töltök felesleges időt azok bámulásával, helyette inkább kikászálódom az ágyból és a fürdőbe indulok.

Miután letudom a tusolást felöltözök, majd visszaülök a matracra, melyet már beágyaztam, és a telefonomat elővéve folytatom a sorozatom nézését.

A képernyő felületén a sorozatgyilkos letartóztatása látható, ahogy rúgdalózva próbál szabadulni. Azt hiszem, ez is egy olyan dolog amit sosem fogok megérteni. Tudom hogy egyszer minden sorozatgyilkos kézre kerül, hiszen csak arra várnak hogy valakik learassák a babérokat -értem ezt a gyilkos elkapása alatt-, de ha ez megtörtént, minek kell kapálózni, tudva hogy onnan már nincs menekvés? Ez csak egy mínusz pont lenne veled szemben, inkább jobban járnál azzal ha normális viselkedéssel próbálnád tanúsítani hogy nem vagy őrült. Az már másik téma, hogy ezt el is hiszik-e.

Aztán hirtelen kinyílik az ajtó és Klaus esik be rajta. A szoknyája kissé meglibben a hirtelen mozdulat miatt, a trikója pedig, mely a ruhadarabba van tűrve, kissé arrább csúszik.

-Te és én, -mutat rám és magára. -elmegyünk Most shoppingolni. -tudakolja, miközben felém lép és kikapja a kezemből a telefonom.

-Hé! -próbálok utánna nyúlni, ám teljesen hasztalanul. Akkor már rég a szekrény tetején pihent a kütyü.

-Édesem, lassan dél van és te még mindig itt búslakodsz. -görbíti le szándékosan az ajkait. -Ez egy tökéletes alkalom arra hogy megismerjük egymást! -mosolyog. -Tudooood, legjobb barátnők lehetnénk. -bólogat vidáman.

Felmerül bennem a kérdés hogy mennyit szívhatott, de ezt inkább kiűrítem a fejemből.

-De nyár van, hőség, sok ember, pláza. -magyarázom. -Tele lesznek a boltok.

-És? A metrón is sok a lúrkó mégis kibírod! Na, indulás.-biccent a fejével az ajtó felé.

-Utálom a metrókat... -mormogom az orrom alatt, de szerencsére ezt nem hallja meg, vagy csak nem akarja meghallani. Mindenesetre, ahogyan ő boldogan lépkedve menetel mellettem, addig én igyekszem tartani vele az iramot. Nincs mese, legalább húsz centivel alacsonyabb vagyok, hiába ütöm a 165'-öt.

Lent alig van valaki, sőt. Úgy látszik megint csak a reggelire gyűltek össze, aztán ment mindenki a dolgára. Mondjuk, még mindig nem tudom hogy milyen kapcsolatban vannak valójában egymással, szóval nem ítélkezem.

-Ti meg hova mentek? -állít meg minket Diego kézfeltartva.

-Vásárolni. -feleli jókedvű tónussal az újdonsűlt barátom. Tényleg, akkor Amarisnak már meg sem fogom említeni hogy lecseréltem őt a legjobb barát szerepéről...a tudtom nélkül.

-Mondd hogy nem drogot. -szörnyed el a férfi egyből, és felváltva kezd el engem, illetve Klaust figyelni.

-Nem! -ellenkezek egyből.