𝐊önyörtelen 𝐒𝐳avak |Five Hargreeves ff|

10.FEJEZET |Tag you're it

________ 𝟏𝟎.𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 ________

◦•≫୨⎯ "Tag you're it, tag tag you're it"⎯୧╮

Június 24.

Amikor reggel az étkezőbe érek halk eszmecsere fogad, senki sincs olyan állapotban Klauson kívül hogy egy fokkal is hangosabban tudjon, vagy csak akarjon beszélni. A férfi szoknyában pörögve dúdolgat valamit, tőlünk pár méterre, látszólag teljesen jó kedvvel.

Leülök az egyik székre, köhintve egy kisebbet hogy a hangom valamivel tisztább legyen.

-A nutellát ideadod? Kérlek. -nézek Ötösre, aki éppen akkor fejezi be az ikonikus májvacukros szendvicsének az elkészítését.

A fiú nem válaszol, csupán felém nyújtja a kerekded kis dobozt.

-Köszönöm. -pillanatok fel rá, és mintha valami átsuhanna a tekintetén. Nem tudnám megmondani hogy mi, de reggel van, ilyenkor más nem is nagyon érdekel az ellátásomon kívül. Meg, amúgy is, teljesen abszurd lenne ha én most elkezdenék vele foglalkozni úgy, hogy ő az előző nap felküldött hozzám valakit azért, hogy semmi veszélyeset ne tehessek.

A nutella minden bizonnyal eddig a hűtőben volt tárolva, hiszen amikor fel akarok venni belőle egy kis adagot a késsel, az mintha belecövekelt volna. Komolyan, Ötös hogy bírta ezt egyáltalán használni?

Ez azonban még csak a bemelegítés volt.

A kenyeren szó szerint kisujj méretű lyukak vannak mire végzek, én pedig úgy nézek ki mint egy felbőszült bika. - gondolom.

Amikor felnézek a többiekre, Allison szórakozott ábrázatát pillantom meg, ahogyan a nevetését visszatartva figyel engem.

-Engedd ki, még a végén megfulladsz. -felelem. A nőnek több se kellett, a röhögés úgy szakad fel a torkából mintha az csak természetes lenne.

❂❂❂

A padló koszos és hideg, még sem tud érdekelni. A lámpa gyér fénye nem ad nagy világosságot, ablak hiányában pedig nehézkes itt olvasni. Mégis, ahogyan a kis, mindössze húsz centis akták tartom a kezemben, mintha egy világ omlana össze bennem.

Amikor lejöttem ide körülnézni, - mivel legutóbb nem volt rá alkalmam, hiszen Ötös rámtámadt - megunva a semmittevést, nem sejtettem hogy az egyik félreeső polcon a szüleim aktáját találom meg ;Lilith és Evan Adevane.

Felmerül bennem a kérdés, hogyan? Sosem tapasztaltam velük kapcsolatban semmi furcsát, olyan ez mintha több napig éheztettek volna, aztán amikor meglátod a látszólag friss kenyeret, egyből lecsapsz rá, azonban annyira kába voltál hogy nem vetted észre, hogy az étel valójában teljesen penészes. Vajon a szüleim lennének a kenyér?

Abszurd kimondani, de mostmár semmit sem tudok elhinni.

Vajon a szüleimnek lehetett valami köze Reginald Hargreeveshez?

Inkább felállok a földről, az aktájukat gondosan úgy elhelyezve hogy senki se talláhasson rájuk. Ezt nekem kell megoldanom.

Amint felérek a kisebb pincéből, a szobám felé indulok.

-Katherine. -szólít meg egy férfi hang, pontosabban Diego, mire megállok menetembe, és felé fordulok.

A férfi kissé zavartnak tűnik, mintha nem tudná hogyan kérdezzen rá valamire.

-Öhm...-vakarja tarkóját. -Nem akarok tolakodó lenni, meg hát nem is értek az ilyenekhez...-magyaráz.-de,minden oké?-kérdezi végül.

Meglep a közeledése, hiszen amióta körbevezetett itt nem beszéltünk. Na, nem minthogyha annyira hiányozna bárkinek is a társasága.

-Aha. -felelem könnyedén. Meglep hogy mennyire jól tudok hazudni. - minden bizonnyal a környezet akarta így.-

-Akkor jó. -fújja ki a benntartott levegőjét. -A szüleiddel szoktál beszélni? -tapint a kényes témára, tudta nélkül.

Egy pillanatra lefagyok az említésükre, de végül válaszolok. - Persze, minden nap. -és ez a kendőzetlen igazság. Anya reggelente felhív amikor csak megteheti.

-Akkor...minden rendben. - biccent. -Nekem most be kell mennem dolgozni, de ha bármi van csak hívj. -mondja.

-Ez...ez kedves tőled.-villantok egy gyors mosolyt.

Rendkívül kínosnak érzem ezt a beszélgetést.

Miután Diego elsétál, végre újra a szobámba indulhatok. A még a zsebemben lévő haj csattal összetűzöm a hajamat, hiszen elkezdett zavarni hogy a tincseim folyamatosan a szemembe lógnak. Összeszorítom az ajkaimat a tudatra , hogy ezt odalent az akták olvasása közben is megtehettem volna.

A nap fényének halvány sugara a vékony sötétítő függönyökön keresztül ragyogja be a belső szobát, de leginkább az ágyamat, hiszen az pontosan alatta helyezkedik el. Amikor el húzom a függönyt, vakító fénytenger özönlik be, össze kell szűkítenem a szemem ahhoz hogy kevésbé legyen kényelmetlen bárhova nézni is.

Leülök az ágyam szélére, oda ahol a keskeny kis oszlop is van, körbetekerve a fekete baldachinos függönnyel. Rádőlök, egy tehetetlen sóhajt kieresztve magamból.

Nem tudom hogy hol kéne elkezdeni a nyomozást, vagy, hogy ezek után hogy beszélek majd anyáékkal.

Azt tudom csupán hogy engem sosem bántottak vagy bántanának.

...Legalábbis remélem.

Hirtelen elkezd idegesíteni az a kis hang a fejemben, ami folyton a legrosszabb ötleteket dobja be, mintha a saját gondolataim lennének. Ha megtehetném páros lábbal rúgnám ki, majd taposnám agyon, teljesen nyugodt szívvel.

Gondolataimból a telefonom csörgése ráz ki, mire ijedtemben beverem a fejem az ágy oszlopába. Sziszegve nyúlok a fájó ponthoz, miközben gyilkos tekintettel meredek a készülékemre. Ajánlom hogy ezek után bírjam annyira a hívót, hogy ne vesézzem ki.

-Haló? -kérdezem, vállamal próbálva tartani a telefont, miközben feltűröm az ingem ujját.

-Katherine, hát még élsz! -mondja dramatikusan, szokás szerint túljátszva azokat a dolgokat amikor idegen emberekkel kell egy légtérben lennem. A nagyi erősen antiszociális.

-Mint hallod. -felelem, végre már a kezem közé véve a telefont.

-Milyen ott lenni? Furák? -halmozza a kérdéseket kérdések hátára.

-Te jelenleg sokkal furább vagy mint ők. -mosolyodok el.

A nagyi, amikor apáék bejelentették hogy ezt a nyarat nem nála töltöm, enyhén szólva féltékeny lett, mondván, az én unokámat semelyik utcagyerek nem veheti el.

-Ugyan, csak felmérem hogy kell-e feljelentést tennem. -feleli, tudom hogy vállat vonva. Valószínűleg megint a konyhapult mellett teázik, hiszen hallom ahogy szörcsög.

-Nem szükséges. -mondom.

-Azt én is el tudom dönteni kisasszony. -vágja rá csípőből.

-Ahogy akarod. -hagyom rá.

A nagyinak enyhe birtoklási vágya van, gondolom nagyapa halála óta van ez így.

-Te veled minden rendben? -kérdezem.

-Lenne, ha éppen nem egy méretes faszfej közeledne felém három óránál... -hallom az alig hallható morgását, mire csak nagyokat pislogva meredek a telefonra. -Katherine drágám le kell tennem, Mr. Brown tart felém! -informál. - Később kereslek, puszi.

Majd ezzel bontja is a vonalat, meg sem várva a válaszomat.

Mr. Brown a felmenőm szomszédja, és teljesen odáig van érte, szinte nincs olyan nap amikor a nagyi az ajtó elé lepakolt sütemény nélkül kellne.

Ez a pár perc elfeledtette velem a tényt, miszerint a szüleim gyilkosok voltak. Felmerül bennem a kérdés hogy vajon más is az volt-e a családunkból, amelyre nem mellesleg elég csekély lenne az esély, hiszen csak Diegot ismerem, a szüleimet és a nagymamámat. Közülük Diegot már ki is zárhatom, hiszen biztos vagyok abban hogy ha akarna se ölne ártatlanokat.

・❥・