________ 𝟏𝟏.𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 ________
◦•≫୨⎯ "You couldn't save me, but you can't let me go..."⎯୧╮
Június 25.
Fejest merülök, süllyedek, fulladozok, de még mindig kitartok, mert nem adhatom fel, és mindeközben tanácstalan vagyok. Istenem, annyira de annyira tanácstalan!
Kifejezéstelenül, szótlanul meredek anyám vidám profilképére, mely mellett egy kis, zöld ikon jelent meg alig két perce, majdnem akkor amikor elsőnek hívott, én azonban kinyomtam...aztán írtam egy üzenetet, ami szerint éppen vásárolni megyek, nem érek rá. Nem tartom helyesnek azt hogy nehezteljek a szüleimre azért, mert nem avattak be abba hogy a múltban bérgyilkosok voltak, azt hiszem, az igazat megvallva én is hallgatnék erről a - soha meg nem születendő- gyerekeim előtt. Mégis, a belsőm kiált és elégedetlen, akár csak egy cellába zárt rab.
Ezt a kis információt eddig még senkivel sem osztottam meg, teljesen feleslegesnek tartom azt hogy mást is leterheljek a saját családi gondjaimmal. Főleg nem Hargreeves-éket, abból nekik is van bőven, sőt, még annál is több.
Kikapcsolom a telefonom és az összes célzó képességemet bevetve az ágyamra dobom, majd fejemet újra a hideg falnak döntöm. Hajam erősen felcopfozott valója nyomja a bőröm amint az keresztűzésbe kerül a fallal, legszívesebben idegesen, hisztérikusan bőgve levágnám az egészet.
-Katieeee~ -nyitja ki az ajtót Klaus váratlanul, mire érdeklődve pillantok felé, pár kósza, idegesítő tincset a fülem mögé tűrve. A férfi egy furcsa mintájú hosszú szoknyát visel, szemeit egy fekete tussal húzta ki.
-Igen?
-Segítened kéne. -húz egy olyan fajta görbét az ajkaira, melyet a szülők is szoktak a meglepetés partikon.
-Miben? -kérdezem homlokráncolva, aztán felállok a földről és leporolom magamat, várva arra hogy a Hargreeves férfi kibökjön valamit.
-Tudsz csavarhúzót használni? -érdeklődik. -Tudod, azt a furcsa hegyes izét...
-Igen Klaus, tudom hogy mi az a csavarhúzó és használni is tudom. -vágok a szavába gyorsan, furcsán oldalra döntve a fejem. Apa már nyolc éves koromban megtanított arra hogy hogyan szereljek meg pár alapvető dolgot csupán azért, hogy kevésbé kelljen a férfiak segítségére szorulnom.
-Remek! -csapja össze a férfi két tenyerét izgatottan. - Gyere. -int a kezével, egyenesen ki a folyosóra.
Klaus gyorsan lépked így nekem is szednem kell a lábaimat, nem értem hogy mi ilyen sürgős.
-Hova is megyünk most pontosan? -érdeklődöm, azonban hangom víz az olajhoz, nem tapad át rá.
-Sssshhh. -csitít el, összeszorított szemekkel rázva meg a fejét.
Nem sok mindent lehet elmondani a Hargreeves házról külső szemmel, de azt igen hogy pofátlanul csendes. Nem meglepő hogy az egész úton legfőképpen a cipőm kopogását lehet hallani és azt, amint Klaus ajtaja kinyílik.
-Tessék Katie. -nyom a kezembe egy csavarhúzót. -Engem nem tanítottak meg ezen férfias erényekre, így muszáj segítségedet kérnem. - magyaráz közben folyamatosan, majd megmutatja hogy pontosan mit is kell megjavítani. - Ezt itt.
Megköszörülöm a torkomat és munkához látok, Klaus ölbe ejtett kezekkel várja hogy végezzek, miközben mindennemű zagyvaságot felhoz témának.
***
Újra a négy fal között, -úgy érzem ennél már nem is lehetnék antiszociálisabb. Bár, tekintve hogy megtámadtak, kémkedtek utánam, és a szüleim több éven keresztül hazudtak nekem, ez teljesen érthető is lehetne. Azonban mégis minden egyes szívdobbanásomnál azt érzem, hogy ez nem helyes, mégsem tudom hogy valami hogyan lehet helyes vagy sem. Hirtelen úgy érzem mintha nem is ismerném a szüleimet, talán a vér tényleg nem számít.
Vagy túlreagálom?
-A szüleid is közülük valóak voltak. -teleportál be a szobámba hirtelen Ötös, mire még a levegő is elfelejt lekúszni a torkomon, a szívem pedig kétszeres tempóban kezd el dobogni. Kezében anyáék aktáját tartja, és a tekintete megváltozik amikor már másodpercek múltán sem válaszolok, azt hiszem lebuktam. Ujjaim meg-meg remegnek, a rettegés fájdalma úgy hasít ketté mintha egy bokor tövisbe estem volna. De miért is félek pontosan?
Fogalmam sincs.
-Mióta tudod?
Habozok. -Tegnap óta.
A fiú gunyorosan elmosolyodik, szemei a leghűvösebb időjárást tükrözik vissza.
-Katherine, nem titkolhatsz el információkat az Isten szerelmére! - rivall rám, és vigyora fokozatosan eltűnik az arcáról, de én nem szólalok meg. Úszok az árral és hagyom hogy kitöltse rajtam a dühét, mert tudom hogy ez most jogos, a saját felelősségem.
-Tudom.
-Tudod, mi? -horkant. - Ne próbálj meg többször ilyet csinálni! -és eltűnik. Azt remélem örökre.
Csillagokra gondolok, azokra a fényes kis pöttyökre az égen, mintha most segíthetnének rajtam.
Kis idő múltán lesétálok a nappaliba, oda, ahol éppen majd' az egész család ott van. Most biztosan mérgesek rám.
-Sajnálom. -teszi vállamra a kezét Allison, mire értetlenül fordulok felé. Szemében semmi harag nincs, csupán együttérzést tükröznek lélektükrei.
-Nem, én sajnálom. -rázom a fejem.
-Ugyan, te ne sajnálj semmit! Nem a te hibád hogy a szüleidnek milyen múltjuk van. -mondja, és én már tényleg nem értek semmit.
-De hisz-
Ötös biztosan elfelejtette megjegyezni hogy gyáván titkolóztam, -ezen agyalok miközben a tekintetemmel a fiút keresem-. A sarokban áll kezében egy boros pohárral,és olyan átható tekintettel bámul hogy legszívesebben a föld alá süllyednék. Barna haja tökéletesen áll, zöld szemei pedig sötétebbnek látszanak távolról.
A lámpa felettünk hirtelen pislákolni kezd, egy-egy másodperc töredékére a nappali szürkés sötétségbe borul.
-Kath, a szemed... -kapkodja tekintetét Allison két látószervem között, olyan halkan ejtve ki a szavakat, hogy azt csak is én halhassam.
-Mi van vele? -kérdezem homlokráncolva, és akaratomon kívül kezdem el azt forgatni.
Allison néhány pillanatig szótlan marad, aztán végül egy mosollyal az arcán megrázza a fejét. -Semmi.
Az jut eszembe, talán meg kéne köszönnöm Ötösnek hogy nem árult el. Sosem gondoltam volna hogy az apró, fekete szíve mélyén képes ilyenekre, azonban a kendőzetlen igazság az az, hogy még most sem. Az hangzik a legreálisabbnak hogy kérni fog valamit ezért, tőrbe húzott úgy, hogy én arról még csak nem is tudtam.
Teljesen összezavar.
A fiú a semmiből eltűnik, pohara azonban a pulton marad, az alján még egy kis borral. Rosénak tűnik, a halvány rózsaszín árnyalatáról megismerem,hiszen apa ünnepeknél mindig ezt issza. Emlékszem, hogy tíz éves koromban én is kaphattam egy kicsit belőle, de nem ízlett.
Ezek után olvasni kezdem George Orwell egyik könyvét, melynek a címét nem igazán vettem szemügyre, úgy voltam vele hogy bármi jó, csak kössön le. A betűk sikoltalanak a figyelmemért, azonban azt végül Ötös ragadja meg győztesen, amint elhajt az ablak előtt egy kocsival. Homlokráncolva figyelem még pár pillanatig a jármű hült helyét.
-Hé Katherine, nem láttad a kocsi kulcsomat? Az előbb még a konyhapulton volt... -vakarja halántékát Diego, zavarodottan várva a válaszomra.
Szinte biztos vagyok benne hogy Ötös vitte el azt, és kifejezéstelen tekintettel válaszolok.
-Nem.
A férfi csalódottan törődik bele a helyzetbe, biccent egyet és magamra hagy. Cipője kopogását még hallom pár másodpercig, majd azt végül a semmiből feltörő csengő dallama váltja fel. Várok egy-két pillanatot, és tekintetemmel végig az ódon bejárati ajtót figyelem hátha valaki kinyitja azt, melyet végül Diego tesz meg feszülten, hirtelen lendülettel lenyomva a kilincset.
・❥・
ESTÁS LEYENDO
𝐊önyörtelen 𝐒𝐳avak |Five Hargreeves ff|
Fanfic________ 𝐊Ö𝐍𝐘Ö𝐑𝐓𝐄𝐋𝐄𝐍 𝐒𝐙𝐀𝐕𝐀𝐊 |𝐓𝐔𝐀 /𝐅𝐈𝐕𝐄 𝐇𝐀𝐑𝐆𝐑𝐄𝐄𝐕𝐄𝐒 𝐅𝐅. | ________ Mi van akkor, ha Ötös és a családja sikeresen visszatértek az otthonukba? Ha már nem kell tovább szenvedniük a másik hibájából adódóan? Mi van akkor...
