𝐊önyörtelen 𝐒𝐳avak |Five Hargreeves ff|

6.FEJEZET|Mockingbird

________ 𝟔.𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 ________

◦•≫୨⎯ "I can see you're sad, even when you smile, even when you laugh"⎯୧╮

Június 21.

-Majd Allison vagy valaki elmondja ha úgy gondolják. -feleli, miközben megigazítja a félre csúszott pólóját.

-De most nincs itt Allison vagy valaki, szóval kénytelen leszel te beavatni. -döntöm oldalra kíváncsian a fejem, egy szoros vonallá préselve az ajkaimat.

-Kiállhatatlan vagy... -szörnyed el, szinte suttogva. Legszívesebben felnevetnék a megszólításomon, melyet már nem először hallok, azonban jelenleg sokkal jobban izgat az igazság, és nem akarom véletlenül mégjobban elüldözni a fiút.

Amikor még mindig csendben várom a további fejleményeket, sóhajt majd belekezd.

-Röviden és tömören, mindannyian egy és ugyanazon a napon születtünk mindenféle jelzés nélkül, olyan erőket birtokolva, mint például az időutazás vagy a holtakkal való kommunikáció lehetősége. -hadarja.

Kissé értetlenül meredhetek rá.

-Te jó ég, mit nem értettél? -dörzsöli a halántékát.

-Hogyan kerültetek ide?-kérdezem.

-Egy milliárdos, Sir Reginald Hargreeves fogadott örökbe minket. -feleli, aztán amikor látja hogy éppen szólásra nyitnám a számat, újra beszélni kezd. -Az anyánk egy, az apánk által épített robot volt és ő is nevezett el minket.

Csak tátogok mint egy partra vetett hal, aztán eszembe jut valami.

-Neked miért Ötös a neved, ha a többieknek van normális nevük? És te miért vagy fiatalabb náluk? -zavarodok össze.

-Ez egy hosszú történet... -néz rám keményen. Jobb esetben ilyenkor meg kéne ijednie az embernek, főleg hogyha Ötös áll előtte.

-Nekem van időm. -rántok vállat.

-Idő utazni akartam és balul sült el, ezért egy olyan változatában ragadtam a világnak ahol rajtam kívül már nem volt semmilyen nemű életforma. Mindössze 45 évet töltöttem ott, mígnem sikerült visszajutnom. A névadásról meg lemaradtam. -meséli érzéstelen arccal bámulva a szemimbe.

-Várj... -dörzsölöm meg tenyeremmel a homlokom. -Akkor te most hány éves is vagy?

-Az eset óta már két év eltelt, tehát a tudatom lassan hatvan éves, míg a testem még csak tizenhat lesz. -feleli.

Hirtelen belegondolni sem tudok abba hogy mit csinálnék egyes egyedül negyvenöt évig egy olyan világban, ahol csak magamra támaszkodhatok. Nem tudnék beszélni senkivel, csupán a talajhoz, ami valljuk be, elég furcsa lenne.

-Azta.-nyögöm ki, és ahogy ránézek a fiú arcára, hirtelen eszembe ötlik egy név. Azonban ezt inkább nem kötöm az orrára, hiszen még a végén idelent hagy.

-Végeztünk? -kérdezi unottan. Bólintok, mire nem habozik, egyből elvágtat mellettem.

***

Amikor hallom hogy nyílik a bejárati ajtó és látom ahogyan Allison belép rajta, hirtelen összezavarodom. Arra vártam hogy majd el ítélem azért amiért mindezt eltitkolta, sőt.

Azonban nem érzek mást a megértésen kívül.

-Kathie.-biccent felém mosolyogva a nő, majd lerakja az asztalra a szatyrokat melyekkel jött, és lehuppan mellém.

-Fárasztó nap? -kérdezem.

-Fárasztó emberek. -vágja rá habozás nélkül, mire egy kisebb kacaj kúszik fel a torkomon. - Na és a te napod hogy telt? -kérdezi félig csukott szemmel.

-Furcsán. -felelem, mire kíváncsian pillant rám.

◖ ◖ ◖ ◖ ❂ ◗ ◗ ◗ ◗

Most hogy mindent tudok, és ők is tudják hogy tudom, kissé komfortosabbnak érzem a Hargreeves házat. Ami habár nem helyes a múltban történtekre való figyelemmel, arra hogy mennyi ember szenvedett ezen falak között. Ám ezt most inkább elfelejteném, és Amarisra szeretnék koncentrálni, aki már több mint két perce beszél egyhuzamban.

-Annyira hiányzol! -ez az első mondat melyet meghallok miután újra a beszélgetésünkre kezdek el koncentrálni.

Nagyokat pislogva néz a kamerába.

-Most azt várod hogy én is ezt mondjam? -kérdezem elfojtva magamban egy kis mosolyt.

-Aha, az jó lenne. -szűkíti össze lélektűkreit.

-Jó, te is hiányzol.-erőszakolom ki magamból azt a pár szót. Valójában ez teljes mértékben igaz, csupán arról van szó hogy utálok érzelgősködni.

-Haladunk.-csapja össze két tenyerét Ama boldogan. Sajnálatos módon a lány kissé szerencsétlenül hajtotta végre ezt a mozdulatot;hosszú szőke tincsei az ujjai közé szorultak, így azt is magával húzta.

Felnevetek amikor Amaris felszisszenve kezd el szidkozódni.

-A szüleiddel mi a helyzet? -térek rá egy kényes témára. Tudom hogy nem kellene, azonban a lány már napok óta nem panaszkodott, és ez eléggé feltűnő egy idő után,úgy, hogy azelőtt szinte mindig volt valami balhé.

-Semmi. -feleli rövidre fogva a szót.

-Menj színjátszókörre mert rémesen hazudsz. -fintorodok el, mire bemutat. -De komolyan, szeretném ha elmondanád.

Amaris nehézkesen felsóhajt a vonal túlsó végén. Pár percig csak szótlanul mered rám, aztán belekezd.

-Apa már megint bepiált... -mondja.

Nem újdonság, a férfi minden második napon azt teszi.

-Bántott? -kérdezem belevágva a szavába.

Mivel csendesen pillant oldalra, egyből leesik a helyzet.-Csak egy kis ütés volt, semmi nagy vagy maradandó.

-Az Isten szerelmére Amaris, nincs joga bántani akkor sem ha nem maradandó! -emelem fel a hangom. Ezt megbánom, így halkabban folytatom. -Hol ütött meg?

-Az nem számít. -szorítja össze ajkait.

-Amaris... -nézek rá komolyan.

-A karomon, de mit számít az? -kérdez vissza.

-Mutasd. -kérem.

-Mondtam hogy nincs maradandó nyoma... -feleli.

-Ama,mindketten tudjuk hogy hazudtál. -szögezem le. A lány erre csak szótlanul felhúzza a pólója ujját. A bőre egy nagy foltban elszínesedett, nem látom biztosan, de kissé mintha fel is lenne duzzadva.

Megköszörülöm a torkomat, hogy elnyomjam azt a szidás folyamatot melyet most az apjára akarok szórni. Egyszerűen csak feldühít hogy ezt teszi vele, az egykor még annyira szeretett lányával.

-Menj át hozzánk, a szobámban a kis fehér komód legalsó fiókjában van fekete nadálytőből készült krém. Kend be vele a zúzódást de fontos hogy ne kötözd be. - tájékoztatom. -Ha akarsz bármikor ott maradhatsz, Amaris. -teszem hozzá.

-Köszönöm. -suttogja.

Beáll közénk a csend, melyet végül ő tör meg. -Tudod, néha igazán hangulatromboló tudsz lenni. -mosolyodik el.

・❥・