𝐊önyörtelen 𝐒𝐳avak |Five Hargreeves ff|

5.FEJEZET|Breakfeast

________ 𝟓.𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 ________

◦•≫୨⎯ "Ohh-ohh, so you wanna talk about power? Let me, show you power"⎯୧╮

Június 21.

A gyertya lángja lágyan melegíti a bőrömet ahogyan ujjaimat egyre és egyre közelebb emelem hozzá. A narancssárga és piros keveredtével létrejött színárnyalat nem tartozik a kedvenceim közé, sőt, kimondottan meg kell erőltetem magam ahoz hogy pár másodpercnél tovább bámuljak rá. Számomra a sötétebb színek adnak komfortot, a világosak, esetleg rikítók, teljesen kiábrándítanak. Ezúttal is csupán azért gyújtottam illatgyertyát, mert már az unalom azon legmélyebb fokát szégyenítettem meg, melyre ezelőtt még nem volt példa.

Reggeli után még valahogyan elütöttem azt a kis kevéske időt amelyre még emlékszem. Beszéltem a szüleimmel és Amarisszal, majd neki álltam a téridő tanulmányozásának. Azonban ez sem tartott sokáig, hiszen amikor a könyv végére értem szembe kellett néznem a zord valósággal, miszerint nem hoztam magammal túl sok, ezzel a térrel kapcsolatos könyvet.

Tehetetlenségemben próbáltam szocializálódni, felmentem pár internetes platformra, még beszélgetést is kezdeményeztem egy olyan személlyel, akit legalább már négy éve nem is láttam. Nos, nem volt túl bő az azonos érdeklődési körünk, kemény két perc próbálkozás után meguntam ezt az egész,,legyünk barátságosak" dolgot, és finoman fogalmazva kioktattam arról hogy a tudomány igenis fontos dolog.

Hirtelen felindulásból felkapom az egyik kezembe eső pulóveremet, majd kilépek a folyosóra. Kissé biztonságérzettel tölt el a tudat hogy csak egyedül szívom most a levegőt a házban. Talán ez mást pont az ellenkezőjéről győzne meg, de ez van. Mint már mondtam, a postás gyereke vagyok.

Ahogyan ráérős léptekkel szelem át a fordulókat, hirtelen egy pár cipőt pillanatok meg magam előtt, melyhez amikor felnézek, végre arc is tárul. Ötös szerencsére még hamar megtorpan.

-A francba már... -szidkozódik, majd se szó se beszéd odébb tol.

Oké, sosem volt valami fényes kapcsolatom az emberekkel, de hogy így viselkedjenek velem, az azért elég béna dolog az utálatuk kifejezésére.

Mégsem mondok semmit, hiszen attól félek hogy a nagy unatkozásban elfelejtettem hogyan kell kiállni magamért -amit tudnom kéne hogy sosem történhetne meg. Tehát csak elmormolok pár szitokszót, aztán csak tovább sétálok.

Hogy hova?

A tetőtérre, természetesen.

Amikor felérek a Hargreeves kúria tetejére és kiállok annak a peremére, akaratlanul is a madarak jutnak eszembe. Ők ilyenkor simán lerepülhetnének innen, majd amikor a kedvük úgy tartja visszajönnek. Na, nem mintha ezt az emberek nem tudnák meg, csupán annyi kivétellel hogy aztán ők már soha többé nem jönnek vissza ide. Se sehova.

Az igazat megvallva sosem értettem az olyan embereket akik a halált találták a legjobb megoldásnak. Lehet hogy szar volt a helyzetük, de mindig van remény, hiába nem látják egy kis időre viszont.

Ha én is erre vetemednék valamilyen oknál fogva, legyen az bármi, ismerem magam annyira hogy miután már zuhanok, tudjam hogy utánna rögvest megbánnám az egészet. Hiszen, még annyi mindent tudnék csinálni. Annyi mindent tudtak volna még csinálni.

Annyira elmerülök a gondolataimban hogy meg sem hallom az ide vezető ajtó kicsapódását, majd a gyors lépteket.

-Katherine, szálj le onnan! -kiált rám Allison, némi kétségbeeséssel a hangjában. Erre furcsán nézek rá.