𝐊önyörtelen 𝐒𝐳avak |Five Hargreeves ff|

8.FEJEZET|Who Is She?

________ 𝟖.𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 ________

◦•≫୨⎯ "Oh, who is she? A mystic memory" ⎯୧╮

Június 22.

A ház ami elé leparkolunk meglepően modern, nem is tudom, valami másra számítottam. Talán ódon faablakokra, nyikorgó lépcsőfokokra, vagy valami zord, cseppet sem átlagos dologra. Ehelyett azonban a fehérre festett falak fogadnak, egyenletesen vágott fű és tűzpiros, karc nélküli postaláda a kert jobb végében. Hirtelen meg kell kérdőjeleznem hogy jó helyre jöttünk-e. A képek melyeken első sorban szerepelhetek, nem voltak jó minőségűek, tehát vagy a fotós volt tapasztalatlan, -ami azért eléggé valószerűtlen, hiszen akkor minek vette volna fel Reginald? - vagy csupán nem adatott meg a lehetőség hogy új, jobb minőségű gépe legyen. Valamiért az utóbbira tippeltem, de úgy látszik ezúttal tévedtem.

-Minek csengetsz? Miért nem teleportálsz be? -kérdezem Ötöst, amikor megnyomja a kis, téglalap gombot. Hallatszik ahogyan odabent megszólal a csengő jellegzetes dallama.

-Tanulhatnál egy kis illemet. -pillant rám a fiú fél szemmel, érzéstelen hangon válaszolva.

-Az illem fogalma itt már akkor kimerült amikor a férfi engedély nélkül fotózni kezdett. -felelem csípőből, feldúltan összeszorítva kezeimet a kabát zsebemben.

Ötös erre nem mond semmit, csupán mereven bámulja a bejárati ajtót.

Az ajtót ami alig pár másodperc múlva kinyílik.

Az ajtót ami mögött egy életvidám, rózsaszín rúzsos nő mosolyog ránk.

-Sziasztok gyerekek. -mondja, mire hallom ahogyan Ötös mellettem viccesen felhorkant. -Miben segíthetek? -kérdezi kedvesen.

-Jó napot. -lépek előre. -Elnézését a kérdésért, meglehet hogy tolakodó lesz, de van egy férje is önnek, nemigaz? -varázslok egy görbét az ajkaimra feszülten. Még a postaláda rikító színén pillantottam meg két nevet;egy nőét és egy férfiét.

-De, valóban van. -válaszol törhetetlenül közvetlenül. Ahogyan ránézek a nő arcára, egyből az jut eszembe hogy mennyiszer törhették már össze a szívét. Túlságosan kedves és közvetlen, ő az a fajta ember, akit ha meglátsz az utcán nem csak eligazít a sarki kisbolthoz, de még meg is hív valamire. Mindenesetre azért szerencséje lehet az élettársának, ritkák az ilyesfajta emberek manapság.

-Esetleg válthatnánk vele pár szót? -kérdezem ismét. A nő mintha összezavarodott volna. -Kérem.

Haboz pár pillanatig, de végül bólint. -Persze, gyertek csak be. -intivál minket az ajtón túlra.

Belül is ugyanaz a látvány fogad mint kint, el sem tudom hinni hogy egy ilyen életvidám személyiséggel hogy passzolhatna az egyszínűség, modernizáció.

-Ethan éppen a szobánkban pihen, de kihívom őt. Addig is nyugodtan ülhetek le a kanapére. -biccent a nő, majd a férje keresésére indul.

Szóval Ethan.

-Túl boldognak tűnnek ahoz hogy bármilyen mocskos dologhoz is közük lehessen...-mondja Ötös miközben végignéz a kandalló fölé akasztott családiképeken.

Igaza van, tényleg túl vidám itt minden.

A képek többségén a házaspár van, és még két lány, akik szinte ugyanúgy néznek ki, ikrek.

Ethan tipikus amerikai felnőtt;borostás, nem túl hosszú de nem is túl rövid hajú, és barna szemei vannak,melyektől még a hideg is kiráz.

-Nem minden a látszat. -felelem. Ezek csak képek, semmilyen formában nem lehetünk biztosak abban hogy valódi érzéseket tükröznek-e.

Mielótt Ötös bármit is mondhatna, megjelenik Ethan. Magas, és nyúzottnak tűnik.

A tekintetében hirtelen felismerés és az ijedtség különös keveréke suhan át, melyet nem tudok mire vélni.

-Ismerlek titeket? -kérdezi.

-Nem, nem hi-

-Ugyan, ne játssza a tudatlant. Mindannyian tudjuk hogy legalább ránézésből megismeri Katherinet, miután annyi éven keresztül kémkedett utána. -vág a szavamba Ötös, amiért legszívesebben agyon ütném.

Nem gondolkodik, pedig most azt kéne a legjobban. Mi van ha a férfi nem is az akit keresünk? A sok képtől és nőtől aki fogadott minket, kicsit meginogtam.

A férfi azonban legnagyobb meglepetésemre nem tagadja;sóhajt egyet és leül a karfás székre.

Elkerekedett szemekkel meredek rá, majd Ötösre, és így tovább.

-Valójában csak annyit tudok rólad hogy Katherine Adevane a neved. -kezdi.

Teljesen valótlannak hat ez az egész.

Mi is helyet foglalunk a fiatalabbik Hargreevessel, egyenesen Ethannel szemben.

-És még? -kérdezi a fiú mellőlem, türelmetlenül, megfeszítve az állkapcsát.

Ethan sóhajt egy hatalmasat, majd belekezd.

-Régebben, úgy egy évvel ezelőtt hatalmas válságban voltunk Bloom-mal, még a házunkat is el akarták árverezni. -mondja, látszik a tekintetén hogy nehéz időszak volt ez, mindkettejük számára. -Nem akartam elhagyni az otthonomat, hiszen már generációk óta a családomé volt, csupán felújjítottuk. Annyi állást vállaltunk a feleségemmel amennyit csak tudtunk, de rengeteg pénzt kellett volna összekaparnunk egész kicsiny időkereten belül. Aztán, hirtelen a semmiből, megjelent az ajtónkban egy férfi.-folytatja.-Egy férfi, akinek Sir Reginald Hargreeves volt a neve. Azt mondta hallott a helyzetünkről, és hogy lenne számomra egy állása. Azt mondta busásan megjutalmaz érte... Egy lány után kellett nyomoznom, kideríteni hogy mit csinál egy átlagos iskolai napján. -pillant rám. -Eleinte ellenkeztem, de muszáj volt belemennem.

-És hát...kihúzott minket a csávából, miután abba hagyhattam a munkám, valóban segített rajtunk. -fejezi be, majd hátradől a faszéken.

Gyanakodnom kellene, mégsem megy. Ez a férfi vagy túlságosan is őszinte, vagy borzasztóan jól tud hazudni, én pedig nem tudom hogy melyik eshetőségnek hihetek.

-Van még valami más is? -kérdezi Ötös gyanakvóan, úgy méregetve a felnőtt férfit, mintha csak egy elítélt rab lenne.

-Elmondtam mindent. -biccent.

Összeszorított ajkakkal állok fel a kanapéről, keserű ízzel a számban. Nem tudtunk meg semmi újat. Konkrétan ugyanazok a dolgok hangzottak el többnyire, amelyekre eddig mi is rájöttünk.

Ez pedig borzasztóan idegörlő.

-Akkor viszont, mi mennénk is. Viszlát, és minden jót önöknek. -köszönök el.

-Ugyan. -villant egy gyors mosolyt, majd kikísér minket az ajtóig.

・❥・