𝐊önyörtelen 𝐒𝐳avak |Five Hargreeves ff|

20.FEJEZET|My Blood

________ 𝟐𝟎.𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 ________

◦•≫୨⎯ „And God knows, I'm not dying but I bleed now"⎯୧╮

Szóval ez az az oldala, amit annyira ritkán láthatok? Az, aki Griddy fánkozójába visz reggelizni, akkor, amikor az égen feszülő felhők mögött a nap még csak felkelőben van?

-Honnan ismered ezt a helyet? -kérdezem az előttem helyet foglaló Ötöstől, miközben körbe pillantok a vendéglátóban, enyhén hunyorítva a már-már túlzottan világos belső tér miatt. Az épületet hatalmas led figurák díszítik, amelyek habár a vakító napsütésben nem igazán látszanak, biztos vagyok abban, hogy éjszaka kifejezetten szép látványt nyújthatnak a legtöbb járókelő számára. A nemrég egy takarító által letisztított ablaküvegekre matricák sokasága tapad, fánk formában, vagy a fánkozó telefonszámát hirdetve, és azt hiszem azokat sokszor újra kell ragasztani, mivel a legtöbb széle már most levált az üvegről. A berendezés otthonos, és a plafonra szerelt lámpák nincsenek felkapcsolva tekintve, hogy a helyiség hatalmas, kintről beszűrődő fénytengernek ad otthont.

Ötös szótlanul habozik egy pillanatig, a tojássárga színű pohárban felszolgált fekete kávéját bámulja homlokráncolva, én pedig rejtett kíváncsisággal várom a válaszát, miközben a kirendelt csokis fánkomat eszem.

-Régebben sokat jártam ide. Kilógtam a többiekkel és betegre zabáltuk magunkat. -feleli a jobb oldalán elhelyezkedő kiskanálért nyúlva, mellyel aztán megkavarja az italát. Már éppen halványan elmosolyodnék látván, hogy nem csak feketéből és fehérből állt a gyermekkora, amikor hozzáteszi;-De, nem emlékeztem hogy ennyire szar ez a hely.

Elhúzom a szám, és akaratlanul fordulok kissé a pult felé fejemmel, hogy újra szemügyre tudjam venni a helyet. Vidáman, kissé fáradt mozdulatokkal társalgó emberek arca tárul elém, gerincemen pedig felkúszik az egyik régimódi, pultra helyezett rádióból kiáramló jazz zene ritmusa. Ezt a helyet minden bizonnyal sok mindennek ellehet hordani, de szarnak nem, sőt mi több, valójában ha jobban elmerülsz az itt lefolyó dolgok hullámaiban, akkor rájöhetsz, hogy egészen otthonos. Kezdve magával a berendezéssel, vagy az idős törzsvendégekkel, kikről ezt csupán onnan tudom, hogy hallottam az egymás között zajló beszélgetésüket, amikor Ötössel megérkeztünk ide.

-A fánk legalább finom. -vonok vállat óvatosan, ügyelve arra, hogy beszélgetésünket egy erre dolgozó se halhassa meg. Amire nem mellesleg elég csekély az esély, hiszen a fánkozó egyik legeldugottabb asztalát próbáltam meg kipécézni, amikor átléptük a küszöböt, a nem igazán szeretem a társasági életet okból kifolyólag.

Mondatom hatására megrándul Ötös szájának az egyik széle.

Mosolyogj! Gyerünk! Csak egy kicsit!

Azonban végül, legnagyobb bánatomra rendezi a vonásait.-Igen, valóban nem lehet olyan rémes mint a kávéjuk...-morogja az orra alatt bosszúsan, szemeivel szinte lyukat égetve az említett folyadék belsejébe, majd int az egyik felszolgálónak.

Elhúzom a számat, és csak remélni tudom hogy ebből nem lesz gond.

-Cukrot kérnék, ha ez a hely rendelkezik egyáltalán vele. - bámul várakozóan a fiatal nő szemébe, hangjában enyhe cinikussággal. Jessie -mint ahogy az a felszolgáló névtábláján is áll-, a fánkozó rózsaszín egyenruháját viseli, és az öltözéke két legfelső gombja pedig érintetlenül vonzza magára az idősebbek tekinteit. A nő enyhén szeplős, és fekete haja igazán hozzáillően keretezi kissé V alakú arcát, amelyen hébe-hóba fellehet fedezni néhány piercinget.