𝐊önyörtelen 𝐒𝐳avak |Five Hargreeves ff|

21.FEJEZET|People Help The People

________ 𝟐𝟏.𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 ________

◦•≫୨⎯ „Behind the tears, inside the lies
A thousand slowly dying sunsets" ⎯୧╮

Kinyitom a szobám sötétbarna ajtaját, amely mögött legnagyobb ámulatomra Ötös sétálgat feszülten, a helység egyik feléből a másikba, miközben áthalad a sötétítő alatt átszűrődő fénycsíkokon, ezáltal azok mogyoró színűre festik a fiú eredetileg sötét haját.

-Hát te? -kérdezem homlokráncolva, miközben bezárom a számomra biztonságot nyújtó négy fal közé vezető ajtót, és a félhomályban úszó szobán keresztül próbálok meg áthaladni, hogy elhúzhassam a sötétítő függönyöket.

-Mi történt? -érdeklődik Ötös, kérdéssel válaszolva kérdésemre, szemeivel pedig kitartóan követi mozdulataimat, amelyek elégedettséget tükröznek, amint a tervem sikerül, azaz a fény gátolását segítő anyag már nincs útban, így jobban ki tudom olvasni a fiú vonásait.

-Haza akarok menni. -mondom, mire Ötös értetlenül mered rám,és gyorsan kijavítom magam amikor rájövök arra, hogy ez az ő szemszögéből nézve hogyan is hallatszódhatott. -Mármint, Allison szerint a rólam feljegyzett dolgok, tehát a kiskori kísérletek dokumentumai a pincénkben vannak, amiről egyébként egészen eddig nem is tudtam. -hadarom hevesen artikulálva, zavartan tartva tekintetemet a fiú pólójának a szegélyén, mondandóm végeztével pedig Ötösre emelem olykor rémesen sötét lélektükreimet.

-Rendben. -húzza el a fiú kissé a szó második felét, majd megköszörüli a torkát, és egy ideig elgondolkodik azon hogy mik legyenek a következő szavai, amelyeket még ígyis, tőle nem megszokott módon, bizonytalanul ejt ki. -És mikor?

Furcsán bámulok rá, hirtelen kiesve az eddig is kérdéses szerepemből. -Mi?

-Bogaram, csak tisztában szeretnék lenni azzal, hogy mikor szándékozol megszökni. -húzza fel egyik szemöldökét úgy, mintha pontosan tudná minden egyes kis titkomat, miközben kezeivel maga mögött megtámaszkodik az íróasztalom felületén.

-Nem akarok megszökni!-vágom rá hevesen, amivel tudom, hogy elárultam saját magamat.

-De szólni sem a többieknek, igaz? -dönti félre Ötös alig láthatóan a fejét, így a gondosan beállított hajkoronájából kiszakad pár tincs, amelyek akarva-akaratlanul, de odavonzzák a tekintetemet.

-Allison már tud róla, téged pedig most avattalak be. Klaus valószínűleg annyira be lesz állva, hogy fel sem fog tűnni neki a hiányom. Diego egésznap a városban fog szolgálni, Luther pedig Allisonnal van elfoglalva. -összesítem a dolgokat elmélyülten, és észre sem veszem hogy ugyanazt csinálom, amit Ötös is pár perccel ezelőtt;az ujjaimat morzsolva sétálok ide-oda. -...Még ma elszeretnék indulni. -felelem némi kihagyás után, majd ráharapok a nyelvemre és úgy várom Ötös válaszát.

A Hargreeves fiú várakozóan néz rám, én azonban pontosan sejtem, hogy mit akar hallani még azelőtt, hogy válaszolna.

-Elkísérsz, kérlek?

Hatalmas melegség árad szét testemben, amikor Ötös beleegyezésként bólint egyet, és kedvem támat őt közre fogni a karjaimmal, azonban nem vagyok biztos abban, hogy minderre hogyan is reagálna. Ma reggel már egyszer megöleltem, és félek, hogy ha most is azt tenném, az túl sok lenne a számára. Ezektől is eltekintve viszont mérhetetlenül hálás vagyok a fiú létezéséért, és azt hiszem még mindennek az elején sejteni se sejthettem volna, hogy ennyire fontos is lesz ő a számomra.