𝐊önyörtelen 𝐒𝐳avak |Five Hargreeves ff|

13.FEJEZET |Rescue

________ 𝟏𝟑.𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 ________

◦•≫୨⎯ "I will send out an army to find you"⎯୧╮

Június 27.

A nap sugarai gyönyörűen sodródnak az ég világos hullámain, -erre gondolok miközben a tetőről tekintek le, és arra, hogy imádom ezt. Megtámasztom magam a kezeimmel, lábaimat kinyújtom, bőrömet pedig régi ismerősként öleli körbe a meleg levegő, jóleső érzés fut át rajtam miatta. A mennybolt hirtelen nagyon közel van hozzám, és képes egy pillanatra elfeledtetni velem a tényt, miszerint rémesen tanácstalan vagyok.

Amaris már jobban van, Vanya ellátta a sérüléseit és azóta is alszik, azt hiszem egy ideig még nem fog felkelni. A Hargreeves család azon ügyködik hogy mihez kezdjünk most, hogy egy új, váratlan lakótársunk lett, miközben egy bálra is hivatalosak vagyunk.

Mégis, a hűvös nyári szellő kifújja az elmémből a létező összes gondot, és csupán a hatalmas ürességet hagyja maga után. Tovább megy mint aki jól végezte a dolgát, azonban az igazság az, hogy tényleg megtette.

A lépcsőház ajtaja kivágódik, majd valaki megkönnyebbülten sóhajt fel tőlem mindössze pár méterrel arrébb.

-Katherine, gyere. -biccent fejével Allison a lépcsők felé, mire a fufruja egy kis része arrább csúszik, így a homloka közepe teljesen szabad marad.

Felállok és teszem amit mond, még egyszer, utoljára élvezve ahogyan a szél belekap a tincseimbe, melyeket nem volt kedvem ébredés után felkötni. Úgy érzem nekem kell megtörnöm a csendet, a falak között lapuló ki nem mondott szavakat.

-Köszönöm. -mondom.

-Már mondtad. -mosolyog a nő, egyik kezét a vállamra helyezve. Egy vonallá préselem ajkaimat, és többé nem szólalok meg. Valóban mondtam, előző éjszaka könnyeimmel küszködve ismételgettem kétségbeesetten azt az egy, aprócska, ám mégis sokat jelentó szót.

A ház padlója néhol nyikorog a súlyom alatt, és annak hangja idegesítően hat bármikor, amikor csak felcsendül. A falak alja, úgy egy méterig a taljtól számítva fával borított, tényleg úgy néz ki mint ami a nyolcvanas években épült.

A nappaliban mindenki jelen van, a legtöbben a kanapén foglaltak helyet míg Diego csak falnak támasztott háttal fürkészi őket. Fogalmam sincs hogy mi járhat a fejükben, és hirtelen kellemetlen közérzetem lesz.

-Szóval, most hogy mindenki itt van, megvitathatnánk hogy mi legyen azzal a lánnyal. -csapja össze tenyereit Luther, miközben én leülök Klaus mellé, érdeklődve körbe pillantva.

Pár másodpercre néma csend telepedik a helységre, melynek aztán Diego vet véget könnyedén.

-Vigyük vissza. -von vállat hanyagul.

-Nem! -mondom egyszerre Allisonnal. Még hogy visszavinni! Az apja valószínűleg haláláig verné amiért az éjszaka kellős közepén elszökött, aztán a hátralevő életét a börtön koszos rácsai közt élné le, ott, ahol eleve kéne. Csak nem úgy, hogy a lánya közben a darabos föld alatt nyugszik. Bele se merek gondolni hogy mi lenne velem nélkülem, -azt hiszem ennél önzőbb már nem is lehetnék.

-De hisz nem is ismerjük! -érvel Diego.

-Én azonban igen, és nem fogom hagyni hogy visszaküldjétek oda, ahonnan valószínűleg már soha többet nem látnánk kijönni! -kötöm kitartóan az ebet a karóhoz.

-Akkor vigyük magunkkal. -dobja be az ötletet Klaus, felhúzott szemöldökkel várva a reakciókat.

-Nem!